Kedves testvéreim, buongiorno (jó napot kívánok)!
Ma az Evangélium a magvető példázatát mutatja be nekünk. (vö. Mt 13:1-23) A „vetés” egy nagyon szép kép, és Jézus ezt használja, hogy leírja az Ő Igéjének ajándékát. Képzeljünk el egy magot: apró, alig látható, de gyümölcsöt termő növény fejlődik belőle. Ilyen Isten Igéje: gondoljunk az evangéliumra, egy egyszerű és mindenki számára elérhető kis könyvre, amely új életet terem azokban, akik befogadják. Ha tehát az Ige a mag, mi vagyunk a talaj: befogadhatjuk vagy nem fogadhatjuk be. De Jézus, a „jó vetés”, nem fárad bele, hogy nagylelkűen vessen. Ismeri a mi terepeinket, tudja, hogy állhatatlanságunk kövei és erkölcseink tövisei (vö. 21-22. v.) megfojthatják az Igét, mégis reméli, mindig reméli, hogy bőséges gyümölcsöt tudunk teremni (vö. 8. v.).
Ezt teszi az Úr, és ez az, amit nekünk is tennünk kell: fáradhatatlanul vetni. De hogyan lehet ezt megtenni, folyamatosan vetni anélkül, hogy elfáradnánk? Vegyünk néhány példát.
Először is a szülők, elsősorban a szülők: ők vetik el a jóságot és a hitet gyermekeikbe, és arra hivatottak, hogy ezt tegyék anélkül, hogy elcsüggednének, még akkor is, ha időnként úgy tűnik, hogy nem értik vagy nem értékelik tanításaikat, vagy ha a világ mentalitása ellenük van. A jó mag megmarad, ez a lényeg, és idővel gyökeret ereszt. De ha a bizalmatlanságnak engedve felhagynak a vetéssel, és a gyermekeiket a divatnak és a mobiltelefonoknak kiszolgáltatva hagyják, anélkül, hogy időt szentelnének rájuk, anélkül, hogy nevelnék őket, akkor a termékeny talaj tele lesz gyomokkal. Szülők, soha ne fáradjatok bele a magvetésbe gyermekeitekben!
Nézzük tehát a fiatalokat: ők is el tudják vetni az evangéliumot a mindennapi élet barázdáiban. Például az imádsággal: ez egy apró mag, amelyet nem láthatunk, de amellyel mindent, amit megélünk, Jézusra bízunk, és így ő érlelheti meg. De gondolok arra az időre is, amelyet másoknak, a leginkább rászorulóknak szentelünk: ez elpazaroltnak tűnhet, de ellenkezőleg: szent idő, míg a fogyasztás és a hedonizmus látszólagos elégedettségei üresen hagyják az embert. A tanulásra is gondolok: igaz, hogy fárasztó és nem azonnal hoz eredményt, mint a vetés, de nélkülözhetetlen ahhoz, hogy mindenki számára jobb jövőt építsünk.
Láttuk a szülőket, láttuk a fiatalokat; most nézzük meg az evangélium vetőit, sok jó papot, szerzetest és az igehirdetéssel foglalkozó laikusokat, akik élnek és hirdetik Isten Igéjét, gyakran azonnali siker nélkül. Soha ne felejtsük el, amikor az Igét hirdetjük, hogy még ott is, ahol úgy tűnik, hogy semmi sem történik, a valóságban a Szentlélek munkálkodik, és Isten Országa már növekszik, a mi erőfeszítéseink által és azokon túl. Ezért haladjatok előre örömmel, kedves testvéreim! Emlékezzünk meg azokról, akik Isten Igéjének magvát elhelyezték az életünkben: mindenki gondoljon arra, hogy „hogyan kezdődött az én hitem”. Lehet, hogy évekkel azután csírázott ki, hogy találkoztunk a példájukkal, de nekik köszönhetően történt!
Mindezek fényében kérdezzük meg magunktól: vajon vajon én vetem-e a jót? Csak azzal törődöm, hogy magamnak arassak, vagy mások számára is vetek? Elvetem-e az evangélium néhány magját a mindennapi életben: a tanulásom, a munkám, a szabadidőm során? Elbátortalanodom, vagy Jézushoz hasonlóan folytatom a vetést, még akkor is, ha nem látok azonnali eredményeket? Mária, akit ma a Kármelhegyi Boldogságos Szűzként tisztelünk, segítsen nekünk, hogy nagylelkű és örömteli vetői legyünk az örömhírnek.
________________________________
Az Angelus után
Kedves testvéreim!
Üdvözlök mindenkit, rómaiakat és zarándokokat a különböző országokból.
Köszöntöm az Apostolok Nagyasszonya Misszionárius Nővéreit, akik Rómában gyűltek össze az általános káptalanjukra.
Szívből köszöntöm a Cenacolo közösséget, amely negyven éve a vendégszeretet és az emberiség előmozdításának helye; áldom Elvira anyát, Saluzzo püspökét és az egész testvériséget és barátait. Jó, amit tesztek, és jó, hogy léteztek! Köszönöm nektek!
Szeretném felidézni, hogy nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. július 19-én Róma egyes negyedeit, különösen San Lorenzót bombázták, és a pápa, a tiszteletreméltó XII. Pius a feldúlt emberek közé akart menni. Sajnos ma is megismétlődnek ezek a tragédiák. Hogyan lehetséges ez? Elvesztettük az emlékezetünket? Az Úr legyen irgalmas hozzánk, és szabadítsa meg az emberiséget a háború ostorától. Különösen imádkozzunk az oly sokat szenvedő drága ukrán népért.
Szeretném üdvözölni őket, és megköszönni minden plébániának, amelyek nyári tevékenységeket végeznek a gyerekekkel és fiatalokkal – van egy nagyon népszerű a Vatikánban is. Köszönöm a papoknak, a nővéreknek, az animátoroknak és a családoknak! Ezzel kapcsolatban jókívánságaimat fejezem ki a Giffoni Filmfesztivál következő kiadványához, amelynek főszereplői fiatalok és gyermekek.
Mindnyájatoknak szép vasárnapot kívánok. Kérem, ne felejtsetek el imádkozni értem: Én is megteszem titekért. Jó étvágyat az ebédhez, és arriverderci (viszontlátásra).
Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/angelus/2023/documents/20230716-angelus.html
Kommentáld!