December 16-án a Szentatya az irgalmasság évének jeleiről elmélkedett katekézisében. A szent kapun való áthaladásnak és a szentgyónásnak is szívünk megnyitásához, a szeretet és az irgalmasság konkrét megéléséhez kell vezetnie. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Vasárnap kinyitottuk Róma székesegyházának, a Lateráni Szent János-bazilikának a szent kapuját, és a világ minden egyházmegyéjének székesegyházában, de a kegyhelyeken és a püspökök által kijelölt templomokban is kinyitottak egy szent kaput, az irgalmasság kapuját. A jubileumi év nemcsak Rómában, hanem az egész világon zajlik. Azért kívántam, hogy a szent kapunak ez a jele minden részegyházban jelen legyen, hogy az irgalmasság jubileumi éve minden ember közös tapasztalata lehessen. Ily módon a szentév az egész egyházban elkezdődött, és az egész világon megtartják, ugyanúgy, mint Rómában. Az első szent kaput éppen Afrika szívében nyitottuk ki, aztán pedig Rómában: ez a köztünk lévő egyetemes közösség látható jele. Kívánom, hogy ez az egyházi közösség egyre mélyebbé váljon, hogy az egyház a mennyei Atya szeretetének és irgalmának látható jele legyen a világban.

A szentév megnyitásának december 8-i időpontja is ezt a követelményt kívánta hangsúlyozni: ez a dátum összeköti a jubileumi év kezdetét a II. vatikáni ökumenikus zsinat bezárásával. A zsinat ugyanis az egyházat a közösség misztériumának fényében szemlélte és mutatta be. Bár az egyház szét van szóródva az egész világon, és sok részegyházra tagolódik, mégis mindig Jézus Krisztus egyetlen egyháza marad, amelyet ő akart, és amelyért feláldozta önmagát. Az egyház „egy”, amely magának Istennek a közösségéből él.

A közösségnek ez a misztériuma, mely az Atya szeretetének jelévé teszi az egyházat, növekszik és egyre érettebbé válik szívünkben, amikor a szeretet, melyet Krisztus keresztjében ismerünk fel, és melyben elmerülünk, arra indít minket, hogy úgy szeressünk, ahogyan mi szeretve vagyunk. Ez egy vég nélküli szeretet, melynek a megbocsátás és az irgalom az arca.

Az irgalom és a megbocsátás azonban nem maradhatnak pusztán szép szavak, hanem meg kell mutatkozniuk a mindennapi életben. A szeretet és a megbocsátás a konkrét és látható jele annak, hogy a hit átalakította szívünket, és ez teszi lehetővé, hogy kifejeződjék bennünk Isten élete. Szeretni és megbocsátani, ahogyan Isten szeret és megbocsát. Ez olyan életprogram, amely nem ismer szünetet vagy kivételt, hanem arra ösztönöz, hogy szüntelenül haladjunk előre anélkül, hogy belefáradnánk, azzal a bizonyossággal, hogy Isten atyai jelenléte állandóan támogat minket.

A keresztény életnek ez a nagy jele azután sok más jellé alakul, melyek a jubileumi év jellemzői. Arra a sok emberre gondolok, akik áthaladnak majd az egyik szent kapun, mely idén valóban az irgalmasság kapuja. A kapu magát Jézust jelképezi, aki azt mondta: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül; ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9). Ha átlépjük a szent kapu küszöbét, az az Úr Jézusba vetett bizalmunk jele, aki nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy megmentsen (vö. Jn 12,47). Vigyázzatok, nehogy találkozzatok olyan agyafúrt, ügyeskedő emberrel, aki azt mondja nektek, hogy fizetnetek kell: nem! Az üdvösségért nem kell fizetni. Az üdvösséget nem lehet megvenni. A kapu Jézus, és Jézus ingyen van! Ő maga beszél azokról, akik a belépést nem úgy intézik, ahogy kellene, és egyszerűen rablóknak és tolvajoknak nevezi őket. Tehát legyetek óvatosak: az üdvösség ingyen van! A szent kapun való áthaladás szívünk igazi megtérésének jele. Amikor áthaladunk a kapun, érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy szívünk kapujának is tárva kell lennie. Amikor a szent kapu előtt állok, így imádkozom: „Uram, segíts, hogy kitárjam szívem kapuját!” A szentévnek nem sok haszna lenne, ha szívünk kapuja nem engedné áthaladni Krisztust, aki mások felé noszogat minket, hogy elvigyük nekik őt és az ő szeretetét. Miként tehát a szent kapu nyitva marad, mert Isten velünk szembeni befogadásának jele, úgy a mi kapunk, szívünk kapuja is legyen mindig kitárva, hogy senkit se zárjon ki. Azt a férfit vagy nőt se, akit nehezen viselek el, senkit!

A jubileumi év fontos jele a szentgyónás is. A bűnbocsánat szentségéhez való járulás – amely kiengesztel minket Istennel – az ő irgalmasságának közvetlen megtapasztalása. Rátalálunk a megbocsátó Atyára: Isten mindent megbocsát. Isten megért minket korlátainkkal együtt, megért minket ellentmondásainkkal együtt. Sőt szeretetével azt üzeni nekünk, hogy éppen akkor, amikor elismerjük bűneinket, még közelebb van hozzánk, és arra biztat, hogy nézzünk előre, sőt még azt is mondja, hogy amikor elismerjük bűneinket és bocsánatot kérünk, ünnep van a mennyben. Jézus ünnepet rendez: ilyen az ő irgalmassága! Ne veszítsük el bátorságunkat! Haladjunk előre!

Hányszor mondták már nekem: „Atyám, nem tudok megbocsátani a szomszédomnak, a munkatársamnak, az anyósomnak, a menyemnek.” Mindnyájan ismerjük ezt: „Nem bírok megbocsátani.” De hogyan kérhetnénk Istent, hogy bocsásson meg nekünk, ha mi nem vagyunk képesek megbocsátani? A megbocsátás nagy dolog. Nem könnyű megbocsátani, mert szívünk szegényes, és pusztán saját erőnkből nem vagyunk képesek rá. Ha viszont megnyílunk, hogy befogadjuk Isten irántunk megmutatkozó irgalmasságát, mi magunk is képesek leszünk a megbocsátásra. Számtalanszor hallottam már: „Azt az embert látni sem bírtam, gyűlöltem. De egy napon az Úrhoz mentem, kértem tőle, hogy bocsássa meg bűneimet, utána pedig én is meg tudtam bocsátani annak az embernek.” Ilyen dolgok nap mint nap megesnek. Nekünk is megvan rá a lehetőségünk.

Ezért hát bátorság! A jubileumi évet ezekkel a jelekkel kezdjük meg, amelyek a szeretet nagy erejével töltenek el minket! Az Úr kísér minket, hogy más, az életünk számára fontos jelekről is tapasztalatot szerezzünk. Bátorság, és hajrá!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió; ANSA

Magyar Kurír