„Az igehirdetés főszereplője a Szentlélek” címmel tartotta meg Ferenc pápa szerdán délelőtt a VI. Pál aulában az ötödik katekézisét az evangelizálás szenvedélyéről. A Lélek mindig megvilágítja az Egyház útját. Ő nem csak a szívek világossága, hanem olyan világosság, amely irányítja az Egyházat: tisztáz, segít a megkülönböztetésben. Ezért kell gyakorta hívogatni, különösen ma, Nagyböjt kezdetén – tanította a Szentatya.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Jézus missziós parancsát olvasták fel az általános kihallgatás kezdetén a Máté evangélium végéről: „Föltámadása után Jézus odalépett  tanítványaihoz és így szólt hozzájuk: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,18-20). Ferenc pápa a katekézisét a hallott igéből indította, melyben Jézus azt mondja: Menjetek! Nem azt mondja, hogy betanítani, sem hogy megtéríteni, hanem tanítvánnyá tenni, vagyis megadni mindenkinek azt a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljön Jézussal, hogy szabadon megismerje és szeresse őt. Menjetek és keresztelni küldi őket. Megkeresztelkedni azt jelenti, hogy alámerülünk, ami így mielőtt egy liturgikus cselekedet jelentene, valójában egy létfontosságú cselekvést fejez ki: belemeríteni az életünket az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe és így megtapasztalni minden nap Isten jelenlétének örömét, aki közel van hozzánk, mint Atya, mint Testvér, mint egy Lélek, aki bennünk működik a mi saját lelkünkben. Megkeresztelkedni annyit tesz, mint belemerülni a Szentháromságba – összegezte a pápa.

 

Amikor Jézus azt mondja tanítványainak és nekünk is, hogy „Menjetek!”, akkor nem csak egy szót közöl, hanem egyúttal megadja a Szentlelket is, mert csakis neki, a Szentléleknek köszönhető, hogy az ember befogadhatja Krisztus küldetését és továbbadhatja azt (vö. Jn 20,21-22). Az apostolok ugyanis félelemből mindaddig bezárkóznak az emeleti terembe, amíg el nem érkezik Pünkösd napja, és rájuk nem száll a Szentlélek (lásd ApCsel 2:1-13). Abban a pillanatban elmúlik a félelem, és a Lélek erejében a többnyire írástudatlan halászok megváltoztatják a világot. Még ha nem is tudnak jól beszélni, de a Lélek szava, a Lélek ereje viszi őket előre, hogy megváltoztassák a világot. Az evangélium hirdetése tehát csak a Lélek erejében történik, aki megelőzi a misszionáriusokat és előkészíti a szíveket, mert „a Szentlélek az evangelizáció motorja”.

 

Ezt látjuk az Apostolok Cselekedeteiben, ahol az igehirdetés főszereplője nem Péter, Pál, István vagy Fülöp, hanem a Szentlélek. A pápa az egyház kezdeteinek egy döntő mozzanatát abban látja, mely nekünk is sokat mond ma, hogy a vigasztalások mellett megpróbáltatások is voltak, az öröm mellé aggodalom is társult. Egy ilyen különös gond volt akkortájt, hogy miként kell viselkedni a hitre jutott pogányokkal, akik nem tartoztak a zsidó néphez. Kötelesek megtartani a mózesi törvény előírásait, vagy nem? Két csoport alakult ki, az egyik úgy vélte, hogy a törvény betartása elengedhetetlen, míg másik azt tartották, hogy nem. Az apostolok összegyűlnek a megkülönböztetés  szándékával, ez az úgynevezett „jeruzsálemi zsinat”, az első a maga nemében a történelemben, hogy megoldják a dilemmát. Egyfelől kereshettek volna jó kompromisszumot a hagyomány és a megújítás között: egyes szabályokat betartanak, másokat figyelmen kívül hagynak. Az apostolok mégsem követik ezt az emberi bölcsességet, hogy „diplomáciai egyensúlyt” keressenek egyik és másik megoldás között, hanem alkalmazkodnak a Lélek művéhez, aki megelőzte őket, amikor leereszkedett a pogányokra éppúgy, mint rájuk.

Ezért szinte a Törvény minden kötelezettségét elhárítva hozzák meg végső döntéseket ebben a formában: „a Szentlélek és mi” (vö. ApCsel 15,28), vagyis a Szentlélek az apostolokkal együtt. Együtt, megosztottság nélkül, eltérő karakterük és véleményük ellenére, együtt hallgatnak a Lélekre. Ennek a tanítása ma is érvényes: minden vallási hagyomány hasznos, ha elősegíti a Jézussal való találkozást. A pápa szerint az első zsinat számunkra is hasznos történelmi döntését egy alapelv, mégpedig „az igehirdetés alapelve” mozgatott: az Egyházban mindennek az evangéliumhirdetés követelményeihez kell igazodnia, tehát nem a konzervatívok vagy a haladók nézeteihez, hanem hogy Jézus elérhesse az emberek életét. Ezért minden választást és használati módot, minden struktúrát és hagyományt olyan mértékben kell figyelembe venni, ahogy azok Krisztus hirdetését szolgálják.

 

Amikor az Egyházban ideológiai megoszlások támadnak konzervatívok és haladók közt, meg lehet kérdezni: De hol van a Szentlélek? Vigyázzunk, az evangélium nem egy eszme, hanem igehirdetés, mely megérinti és megváltoztatja a szívet, de ha az ember eszmébe, ideológiába rejtőzik, baloldalon, középütt vagy jobboldalon, akkor az evangéliumból politikai pártot, eszmét vagy egy klubot csinálnak! Az evangélium mindig megadja a Lélek szabadságát, mely bennünk működik – tette hozzá szabadon a pápa. A Lélek így mindig megvilágítja az Egyház útját. Valójában ő nem csak a szívek világossága, hanem olyan világosság, amely irányítja az Egyházat: tisztáz, segít a megkülönböztetésben. Ezért kell gyakorta hívogatni, különösen ma, Nagyböjt kezdetén. Lehetnek az egyháznak jól meghatározott idői és terei, jól szervezett közösségei, intézményei és mozgalmai, de a Lélek nélkül minden lélektelen marad. Nem elég a megszervezettség, a Lélek az, aki életet ad az Egyháznak. Az Egyház, ha nem imádkozik a Lélekhez, ha nem hívja őt, akkor magába zárkózik, meddő és fárasztó vitákba merül, olyan kisarkításokba, melyben kialszik a misszió lángja. Nagyon szomorú dolog, ha az egyházat parlamentnek tartják. Az egyház egészen más dolog. Olyan hívő emberek közössége, mely a Lélek indíttatására Krisztust hirdeti, nem saját igaza nyomán, ha csak nem világosítja meg azt a Lélek.

 

A Lélek ellenben kivisz minket és arra késztet, hogy hirdessük a hitet, hogy megerősítsen minket a hitben, és arra indít, hogy küldetésbe menjünk. Ezért ajánlja Pál apostol, hogy „Ne oltsuk ki a Lelket!”. Ezért imádkozzunk gyakran a Lélekhez, kérjük őt minden nap, hogy lobbantsa fel bennünk a fényét. Minden találkozás előtt tegyük ezt meg, hogy Jézus apostolaivá legyünk azok számára, akikkel találkozunk. Ne oltsuk ki a Lelket a keresztény közösségekben! – kérte nyomatékkal a Szentatya. Induljunk ki mint egyház mindig a Szentlélekből! Beszéde befejező részében Martini bíboros egyik gondolatát idézte a Szentlélek megtapasztalásáról: „Kétségtelenül fontos, hogy lelkipásztori tervezéseinkben a szociológiai elemzésekből, a nehézségek, elvárások és panaszok felsorolásából induljunk ki. Sokkal fontosabb azonban a Lélek tapasztalataiból kiindulni, mert ez az igazi kiindulópont. Ezeket kell tehát keresni, felsorolni, tanulmányozni és értelmezni. Ez egy alapvető elv, amelyet a lelki életben a „megvigasztalódás elsőbbségének” nevezhetünk az elhagyatottsággal szemben. Először van a Lélek, aki vigasztal, elevenít, megvilágosít, mozgat, majd utána jön a vigasztalanság, a szenvedés, de a sötétségben tájékozódás alapelve a Szentlélek fénye”. Végül a kihallgatás résztvevőinek a lelkére kötötte, hogy kérdezzék meg maguktól: Imádkozom-e a Szentlélekhez?  - majd áldását adva köszönt el tőlük.