Nagy tapssal köszöntötték a VI. Pál aulában Ferenc pápát, amint botjára támaszkodva megjelent a szerdai általános kihallgatáson, miután lemondta a hétvégére tervezett útját. A Szentatya elmondta, hogy „még nincs jól” és ezért katekézisét az Államtitkárság egyik munkatársa olvasta fel, melynek témája: „Igehirdetés a mának”.

P. Vértesaljai László SJ   

Az utolsó katekézisek során azt láttuk, hogy a keresztény üzenet öröm és mindenkinek szól. Most a harmadik szempont szerint az igehirdetés a mának szól. Manapság szinte mindig rosszat hallunk a máról. Természetesen a háborúk, a klímaváltozás, a világméretű igazságtalanságok, a migráció, a család és a reménység válságai közepette bőven van ok az aggodalomra. Általánosságban elmondható, hogy napjainkat egy olyan kultúra hatja át, mely az egyént mindenek fölé helyezi, a technológiát mindenek középpontjába állítja, annak számos problémamegoldó képességével és a sok területen elért gigantikus haladásával. Ugyanakkor a technikai-individuális haladás e kultúrája olyan szabadság megszilárdításához vezet, amely nem akar korlátokat szabni, és közömbösnek tűnik a lemaradókkal szemben. Ám így a  nagy emberi törekvéseket átengedi a gazdaság mindent felemésztő logikájának, olyan életszemlélettel, amely elveti azokat, akik nem termelnek és azon fáradoznak, hogy a közvetlen pillanaton túlra tekintsenek. Így akár azt is mondhatnánk, hogy a történelem első olyan civilizációjában vagyunk, amely globálisan Isten jelenléte nélkül próbálja az emberi társadalmat megszervezni, hatalmas városokban koncentrálódva, amelyek akkor is horizontálisak maradnak, ha szédítő felhőkarcolók vannak bennük.

A pápa katekézise Bábel városának és tornyának történetével folytatódik (vö Ter 11,1-9), ami egy olyan társadalmi tervet mesél el, amely előirányozza az egyéni jelleget feláldozását a közösségi hatékonyság érdekében. Az emberiség csak egy nyelvet beszél – mondhatnánk, csak „egyetlen gondolata” van –, amely mintha egyfajta általános bűvöletbe rejtve minden ember egyediségét az egységesség buborékába szívná fel. Isten aztán összezavarja a nyelveket, vagyis helyreállítja a különbségeket, újjáteremti az egyediség kialakulásának feltételeit, újraéleszti a sokfélét, ahol az ideológia az egyedülit szeretné kikényszeríteni. Az Úr eltántorítja az emberiséget a mindenhatóság lázálmától: „szerezzünk nevet magunknak” – mondják Bábel gőgös lakói, akik a mennybe akarnak jutni, hogy Isten helyét foglalják el maguknak, de ezek veszélyes, elidegenítő és pusztító törekvések, és az Úr, összezavarva ezeket az elvárásokat, megvédi az embereket, megelőzve a megjósolt szerencsétlenséget.

 

Ez az elbeszélés nagyon is időszerűnek tűnik, ugyanis az összetartás, a testvériség és a béke helyett ma is gyakran törtetésre, nacionalizmusra, egységesítésre, technikai-gazdasági struktúrákra épül, amelyek azt a benyomást keltik, hogy az Isten jelentéktelen és haszontalan, nem mintha az ember nagyobb tudásra törekedne, hanem főként több hatalomra. Ez a kísértés nagyban áthatja a mai kultúra nagy kihívásait.

 

A pápa az Evangelii gaudium apostoli buzdításában „olyan evangelizációra szólított fel, amely megvilágítja az embernek Istennel, másokkal és a környezettel való kapcsolata új módjait, és amely alapvető értékeket inspirál. El kell jutni oda, ahol új történetek és paradigmák születnek, hogy a városok lelkületének legmélyebb magját is el lehessen érni Jézus Igéjével”. Más szóval, Jézust csak úgy lehet hirdetni, ha az ember belakja a kortárs kultúrát, szívünkben Pál apostolnak a „mát” illető szavával: „Most van itt a kedvező pillanat, most van itt az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Ezért nincs szükség arra, hogy a múlt alternatív meglátásait szembeállítsuk a maival. Az sem elég, ha csak elismételjük a megszerzett vallási meggyőződéseket, amelyek bármennyire is igazak, ám idő múltával elvonttá válnak. Az igazság ugyanis nem attól válik hitelesebbé, hogy az ember emelt hangon hirdeti, hanem azáltal, hogy az életével tanúskodik róla.

 

Az apostoli buzgóság sohasem egy meglévő stílus egyszerű megismétlése, hanem tanúságtétel arról, hogy az evangélium ma is él számunkra. Ennek tudatában tehát ajándékként tekintünk a korunkra és a kultúránkra. Az a miénk, és annak evangelizálása nem távoli ítélkezést jelent róla, még csak nem is erkélyről Jézus nevét harsogva, hanem ki kell menni az utcára, elmenni arra a helyre, ahol az ember él, ahol szenved és dolgozik, tanul és töpreng, oda, hol az útkereszteződésekben élnek, osztozva abban, amit az életről gondolnak. Az apostoli buzgóság azt jelenti, hogy az egyház „a párbeszéd, a találkozás, az egység kovásza lesz”, mert hiszen a hitbeli megfogalmazásaink a különböző kultúrák, közösségek és igények közti párbeszéd és találkozás eredménye.

 

Ne féljünk a párbeszédtől, mert éppen az összehasonlítás és a kritika segít megóvni a teológiát attól, hogy ideológiává váljon. A mának az útkereszteződéseiben kell állnunk, mert ellépve onnét, szegényebbé válunk és az egyház szektává szűkül. Ha felkeressük e helyeket, az segít nekünk megérteni reménységünk okait, hogy a hit kincseiből kiemeljük és megosszuk az „újat és a régit” egyaránt (vö Mt 13,52). Vagyis, ahelyett, hogy meg akarnánk téríteni a mai világot, meg kell térítenünk a lelkigondozást, hogy az jobban beletestesítse a mába az evangéliumot. Tegyük magunkévá Jézus vágyát: segítsünk útitársainknak abban, hogy ne veszítsék el az Isten utáni vágyat, hogy megnyissák a szívüket Előtte és rátaláljanak az Egyetlenre, aki ma és mindörökké békét és örömet tud adni az embernek – zárult Ferenc pápa szerdai katekézise.