November 4-én délelőtt a Szentatya azért a százharminchat bíborosért és püspökért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában, akik az elmúlt egy év folyamán haltak meg. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Irgalmas és könyörületes az Úr” (Zsolt 102,8).

November hónap, melyet a keresztények az elhunyt hívekről való megemlékezésnek szentelnek, minden évben arra indítja az egyházi közösséget, hogy elgondolkodjon a halálon túli életről, és főképp az Úrral való végleges találkozásról. Ő lesz a bírája földi életpályánknak, olyan bíró, akit irgalmasság és könyörület tölt el, ahogy a zsoltáros emlékeztetett minket. Ennek tudatában gyűltünk egybe az Úr oltára körül, hogy imádkozzunk azokért a bíborosokért és püspökökért, akik az utóbbi tizenkét hónapban fejezték be földi pályafutásukat. Miközben – ismételten – az Atya irgalmas jóságába ajánljuk őket, újból kifejezzük hálánkat a ránk hagyott keresztény és papi tanúságtételükért.

E testvéreink, miután szolgálták az egyházat és szerették az Úr Jézust, a szeretetnek azzal a bizonyosságával értek célba, amelyre Pál apostol emlékeztetett minket a szentleckében: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35). Hittek Krisztus szeretetében, amelytől semmi sem szakíthat el minket: sem nyomorúság, sem szorongattatás, sem üldöztetés, sem veszély, sem halál, sem élet… A Bölcsesség könyvének szavai is világosak voltak előttük: „Akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak” (Bölcs 3,9). Jól tudták, hogy földi zarándoklásunk a mennyei Atya házáig tart, és egyedül ott éri el célját, a nyugalmat és a békét. Ebbe a házba vezet minket az Úr Jézus, a mi utunk, igazságunk és életünk.

Utunk az Atya háza felé mindannyiunk számára azon a napon kezdődik, amikor kinyitjuk szemünket a fényre és – a keresztség által – a kegyelemre. Ennek az útnak fontos állomása számunkra, papok és püspökök számára, az a pillanat, amikor kimondjuk a papszentelésben: „Jelen!” Attól a pillanattól kezdve különleges egységben vagyunk Krisztussal, az ő szolgálati papságához kapcsolódunk. A halál órájában kimondjuk majd az utolsó „jelen”-t, Jézuséhoz kapcsolva, aki, amikor meghalt, lelkét az Atya kezébe ajánlotta (vö. Lk 23,46). A bíborosok és a püspökök, akikről ma imáinkban megemlékezünk, egész életükben – különösen, miután Istennek szentelték azt – azzal foglalkoztak, hogy tanúságot tegyenek mások előtt Jézus szeretetéről, és hogy másoknak ajándékozzák ezt a szeretetet. Szavukkal és példájukkal arra buzdították a hívőket, hogy ők is ugyanezt tegyék.

Krisztus nyájának pásztorai voltak, és őt utánozva teljes egészében a rájuk bízott nép üdvösségéért adták és áldozták életüket. Megszentelték a népet a szentségek kiszolgáltatása által, és vezették az üdvösség útján; a Szentlélek erejével eltelve hirdették az evangéliumot; atyai szeretettel igyekeztek szeretni mindenkit, különösen is a szegényeket, a védteleneket, a segítségre szorulókat. Ezért úgy gondoljuk, hogy életük befejeztével az Úr „elfogadta őket égőáldozatul” (Bölcs 3,6). Mi pedig most azért vagyunk itt, hogy imádkozzunk értük, hogy bemutassuk a szentmiseáldozatot lelkük üdvéért, és hogy kérjük az Urat, adja meg, hogy örökké tündököljenek világosságának országában (vö. Bölcs 3,7).

Szolgálatukkal a hívők szívébe vésték azt a vigasztaló igazságot, hogy „kegyelem és irgalom lesz választottainak osztályrésze” (Bölcs 3,9). Az irgalom és megbocsátás Istenének nevében kezükkel áldást és feloldozást adtak, szavukkal megerősítettek és könnyeket töröltek le, jelenlétükkel ékesszólóan tanúbizonyságát adták annak, hogy Isten jósága kimeríthetetlen és irgalma végtelen. Némelyikük arra kapott meghívást, hogy az evangéliumról hősiesen, súlyos gyötrelmeket vállalva tegyen tanúságot. Ezen a szentmisén, Krisztus halálának és feltámadásának emlékezetén dicsőítjük Istent mindazért a jóért, amit az Úr értünk és egyházáért végbevitt e testvéreinken és a hitben atyáinkon keresztül.

Krisztus húsvéti misztériumának fényében az ő haláluk valójában belépés az élet teljességébe. A hitnek ebben a fényében még közelebb érezzük magunkat elhunyt testvéreinkhez: a halál látszólag elszakított minket egymástól, de Krisztusnak és az ő Lelkének ereje még mélyebben összeköt minket. Ezután is magunk mellett érezzük őket a szentek közösségében. Az élet kenyerével táplálkozva mi is – az előttünk járókkal együtt – szilárd reménnyel várjuk a találkozás napját, amikor szemtől szembe láthatjuk az Atya tündöklő és irgalmas arcát. Mindig őrködjön felettük – ahogy felettünk is – a mi anyánk, Mária, és nyerje el számunkra a kegyelmet, hogy sose „szakadjunk el Isten szeretetétől, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban nyilvánult ki” (Róm 8,39).


Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír