Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai vasárnapon folytatjuk a hatodik fejezet olvasását János evangéliumából. A kenyérszaporítás után az emberek elkezdik keresni Jézust, és végül Kafarnaumban meg is találják. Ő teljesen megérti, miért keresik ilyen nagy lelkesedéssel, és ezt világosan meg is mondja: „Nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok” (Jn 6,26). Azok az emberek valójában azért a fogható, fizikai kenyérért követik, amely előző nap csillapította éhségüket, akkor, amikor Jézus megszaporította a kenyereket. Nem értették meg, hogy az a sokak számára megtört kenyér Jézus szeretetének kifejeződése volt, magáé Jézusé. Nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a kenyérnek, mint annak, aki azt adja. Látva ezt a lelki vakságot, Jézus azt hangsúlyozza, hogy az adománynál messzebbre kell látni, az adományozót kell felfedezni és meg kell ismerni. Maga Isten az adomány és az adományozó is. Ekképpen abból a kenyérből, abból a gesztusból, az emberek megismerhetik Azt, aki adja, vagyis Istent. Arra hívja az embereket, hogy szélesebb perspektívában gondolkodjanak, lépjenek túl az ételért, a ruháért, a sikerért, a karrierért való mindennapi aggódáson. Jézus egy másfajta eledelről, olyan romolhatatlan eledelről beszél, amelyet érdemes keresni és elfogadni. Így buzdít: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre, és ezt az Emberfia adja nektek” (27. vers). Vagyis: az üdvösséget, az Istennel való találkozást keressétek!

Ezekkel a szavakkal akarja megértetni velünk, hogy a testi éhségen túl az ember egy másik, még jelentősebb éhséget hordoz magában – és mindannyiunkban benne van ez az éhség –, amelyet nem lehet a megszokott étellel csillapítani. Az életre, az örökkévalóságra való éhezésről van szó, amelyet egyedül ő tud kielégíteni, mivel ő az „élet kenyere” (35. vers). Jézus nem törli el a mindennapi betevőért való aggodalmat és igyekezetet, nem, nem törli el az aggódást mindazért, ami fejlettebbé teszi az életet. De emlékeztet minket, hogy létezésünk igazi jelentését a célban, az örökkévalóságban találhatjuk meg, a vele való találkozásban, aki ajándék és ajándékozó, de emlékeztet minket arra is, hogy az emberi történelmet – a maga szenvedéseivel és örömeivel – az örökkévalóság perspektívájában, vagyis a vele való végleges találkozás perspektívájában kell szemlélni, mert ez a találkozás életünk minden napját megvilágítja. Ha erre a találkozásra, erre a nagy ajándékra gondolunk, akkor az élet kicsiny ajándékait, de a szenvedéseket, aggodalmakat is megvilágítja e találkozás reménye. „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, az nem éhezik többé, és aki hisz bennem, az soha többé nem szomjazik” (35. vers). Ez pedig az Oltáriszentségre, a legnagyobb ajándékra való utalás, amely betölti a testet, lelket egyaránt. Az, hogy találkozunk Jézussal, és magunkba fogadjuk az „élet kenyerét”, értelmet és reményt ad életünk gyakran kanyargós útjának. Ezzel az „élet kenyerével” együtt azonban feladatot is kaptunk, mégpedig azt, hogy mi is csillapítsuk testvéreink testi-lelki éhségét azáltal, hogy hirdetjük az evangéliumot mindenütt. Felebarátaink iránti testvéri és együtt érző magatartásunk tanúságtételével jelenvalóvá tesszük Krisztust és az ő szeretetét az emberek között.

A Szent Szűz segítsen minket Fia keresésében és követésében, hiszen Jézus az igazi kenyér, az élő kenyér, amely soha meg nem romlik és megmarad az örök életre.

Ferenc pápa szavai az Úrangyala (Angelus) után:

Kedves testvéreim!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat, római hívek és különböző országokból érkezett zarándokok!

Köszöntöm a spanyol fiatalokat, akik Zizur Mayorból, Elizondból és Pamplonából érkeztek; hasonlóképpen köszöntöm az olasz fiatalokat, akik Badiából, San Matteo della Decimából, Zuglianóból és Grumolo Pedemontéból érkeztek.

Köszöntöm a firenzei „Parte Guelfa” Főtestvérület lovas zarándokait.

Emlékezzünk arra, hogy ma van az „Assisi megbocsátás” napja. Ez komoly felhívás arra, hogy közeledjünk az Úrhoz az irgalmasság szentsége által, és utána szentáldozáshoz is járuljunk. Akadnak emberek, akik félnek a gyónástól, mert elfelejtik, hogy ott nem egy szigorú bíróval találkozunk, hanem a végtelenül irgalmas Atyával. Igaz, amikor gyónni megyünk, van bennünk egy kis szégyenkezés. Ez így van mindenkivel, mindnyájunkkal, de emlékeznünk kell arra, hogy ez a szégyenérzet is kegyelem, amely felkészít minket az Atya ölelésére, aki mindig megbocsát, és mindig mindent megbocsát.

Szép vasárnapot kívánok mindnyájatoknak! Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Finom ebédet! A viszontlátásra!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Magyar Kurír

Fotó

Magyar Kurír