Ferenc pápa december 2-án a szerda délelőtti általános kihallgatás keretében visszatekintett afrikai útjára, és külön kiemelte a tanúságtétel és a misszionáriusok fontosságát a keresztény életben.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az elmúlt napokban voltam első apostoli látogatásomon Afrikában. Afrika szép! Hálád adok az Úrnak e nagy ajándékáért, azért, hogy meglátogathattam három országot: Kenyát, Ugandát és a Közép-afrikai Köztársaságot. Ismételten kifejezem elismerésemet a világi hatóságoknak és e nemzetek püspökeinek, amiért fogadtak engem, és köszönetet mondok mindazoknak, akik valamilyen módon közreműködtek e látogatás lebonyolításában. Szívből köszönöm!

Kenya az az ország, amely jól jelképezi korunk globális kihívását: a teremtett világ megvédését, átalakítva a fejlődés modelljét oly módon, hogy az igazságos, inkluzív és fenntartható legyen. Mindennek ellenpéldája Nairobi, a legnagyobb kelet-afrikai város, ahol egymás mellett él a gazdagság és a nyomor: de ez botrány! Nemcsak Afrikában, hanem itt is, mindenhol! A gazdagság és a nyomor egymás mellett élése botrány, az emberiség szégyene! Éppen Nairobiban van az ENSZ környezetvédelmi hivatalának székhelye, amelyet meg is látogattam. Kenyában találkoztam a hatóságokkal, a diplomatákkal és egy lakónegyed egyszerű embereivel is. Találkoztam a különböző keresztény felekezetek és más vallások vezetőivel, a papokkal és a megszentelt személyekkel, és találkoztam a fiatalokkal, rengeteg fiatallal! Minden alkalommal bátorítottam őket, hogy tartsák becsben országuk nagy gazdagságát: a természeti és lelki kincseket, a föld erőforrásait, az új nemzedékeket és a nép bölcsességét adó értékeket. Örömömre szolgált, hogy ebbe a drámaian időszerű környezetbe vihettem Jézus reményt adó szavát: „Legyetek szilárdak a hitben, ne féljetek!” Ez volt a látogatás mottója. E mondatból él mindennap nagyon sok alázatos és egyszerű ember, nemes méltósággal. Erről a mondatról tettek tanúságot tragikus és hősies módon a garissai egyetem hallgatói, akiket kereszténységük miatt öltek meg (2015.) április 2-án. Vérük a béke és a testvériség magva Kenya, Afrika és az egész földkerekség számára.

Ugandában tett látogatásom az ország vértanúinak jegyében zajlott, ötven évvel azon történelemi esemény után, hogy Boldog VI. Pál pápa szentté avatta őket. Ezért az utazás mottója ez volt: „Tanúim lesztek” (ApCsel 1,8). E mottóhoz hozzátartozik a közvetlenül előtte elhangzó mondat: „A Szentlélek ereje tölt el titeket”, hiszen a Szentlélek indítja a misszionárius tanítványok szívét és kezét. Az egész ugandai látogatás a Szentlélektől éltetett tanúságtétel izzásában zajlott. Kifejezett tanúságtétel a katekéták szolgálata, akiknek megköszöntem és bátorítottam a munkáját, melybe gyakran családjukat is bevonják. Tanúságtétel a szeretetcselekedetek végzése, amit kézzelfoghatóan megtapasztaltam a nalukolongói házban, és ami sok közösséget és társulatot foglalkoztat a legszegényebbek a fogyatékosok, a betegek szolgálatában. Azután ott van a fiatalok tanúságtétele, akik a nehézségek ellenére őrzik a remény adományát, és igyekeznek az evangélium szerint, nem pedig a világ szerint élni, szembeúsznak az árral. Tanúságtevők a papok, a megszentelt férfiak és nők, akik nap mint nap megújítják teljes igenjüket Krisztusnak, és örömmel adják át magukat Isten szent népének szolgálatára. A tanúságtevőknek van még egy csoportja, de róluk majd később beszélek. Mindez a sokformájú, ugyanazon Lélektől éltetett tanúságtétel kovász az egész társadalom számára, miként azt az Ugandában az AIDS-elleni küzdelem és a menekültek befogadása terén végzett munka bizonyítja.

Az út harmadik szakasza a Közép-afrikai Köztársaságban, a kontinens földrajzi középpontjába volt: valóban ez az ország Afrika szíve. Voltaképpen ennek az országnak a meglátogatása volt az eredeti szándékom, mert ez olyan ország, amely egy nagyon nehéz helyzetből próbál kilábalni, erőszakos konfliktusok voltak ott, és a lakosság nagyon sokat szenvedett. Ezért akartam éppen ott, Banguiban megnyitni – egy héttel a hivatalos kezdés előtt – az irgalmasság jubileumi évének szent kapuját, a hit és remény jeleként annak a népnek, de jelképesen az összes, megmentésre és megerősítésre szoruló afrikai népnek. Közép-Afrika számára a mottó Jézusnak a tanítványokhoz intézett felhívása volt: „Evezzünk át a túlsó partra” (Lk 8,22). „Átevezni a túlsó partra” világi értelemben azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk a háborút, a megosztottságot, a nyomort, és a béke, a kiengesztelődés, a fejlődés mellett döntünk. Ehhez azonban „átmenetre” van szükség, amely az emberek lelkében, magatartásformáiban és szándékaiban megy végbe. És ehhez döntő mértékben hozzájárulnak a vallási közösségek. Ezért találkoztam az evangelikál [evangéliumi keresztyén] közösségekkel, a muszlim közösséggel, közösen imádkoztunk, és elköteleztük magunkat a béke mellett. Osztoztunk a papokkal és a szerzetesekkel, de a fiatalokkal is abban az örömben, hogy érezzük: a feltámadt Úr velünk van a hajóban, és ő az, aki hajónkat a túlsó partra vezeti. Végül az utolsó misén, a bangui stadionban, András apostol ünnepén megújítottuk elköteleződésünket Jézus követése mellett, ő a mi reményünk, a mi békénk, ő az isteni irgalmasság arca. Ez az utolsó mise csodálatos volt: az egész stadion tele volt fiatalokkal! A Közép-afrikai Köztársaság lakosságának több mint a fele kiskorú, vagyis tizennyolc éven aluli: ígéretes ez a jövőre nézve!

Szeretnék valamit mondani a misszionáriusokról. Olyan férfiakról és nőkről van szó, akik elhagyták hazájukat, maguk mögött hagytak mindent… Fiatalként elmentek oda, iszonyatos sok munkával járó életet élnek, olykor az is megesik, hogy a földön alszanak. Banguiban találkoztam egy szerzetesnővérrel, olasz volt. Látszott rajta, hogy idős. „Hány éves?” – kérdeztem tőle. „Nyolcvanegy.” „Az nem is sok, kettővel több, mint én.” – Ez a nővér 23-24 éves kora óta ott élt: egész életében! És sokan vannak hozzá hasonlók. Egy kislánnyal volt. A kislány pedig olaszul úgy hívta: „Nagymama.” A nővér azt monda nekem: „Én igazából nem idevalósi vagyok, hanem a szomszédos Kongóból jöttem. Kenuval jöttem, ezzel a kislánnyal.” Ilyenek a misszionáriusok: bátrak! „És mit csinál, nővér?” „Ápoló vagyok, aztán tanultam itt egy kicsit, és szülésznő lettem, a világra segítettem 3280 gyermeket” – ezt mondta nekem. Egész életét az életnek, mások életének szentelte. És olyanok, mint ez a nővér, rengetegen vannak, rengetegen: szerzetesnők, papok, szerzetesek, akik arra áldozzák életüket, hogy Jézus Krisztust hirdessék. Szép ezt látni. Szép!

Szeretnék valamit mondani a fiataloknak. Sajnos kevés fiatal van, mert a szülés – úgy tűnik – luxussá vált Európában: a születési arányszám nulla és egy százalék körül mozog. De most a fiatalokhoz fordulok: gondolkodjatok el azon, mit kezdtek életetekkel! Gondoljatok erre a szerzetesnővérre, és arra a sok más nővérre, akik odaadták életüket, és sokan ott haltak meg. Misszionáriusságról van szó, nem térítésről: ez a nővér elmesélte nekem, hogy a muszlim nők hozzájuk mennek, mert tudják, hogy a nővérek jó ápolónők, jól gyógyítanak, és nem akarják katekézissel megtéríteni őket. Tanúságot tesznek, aztán aki akarja, annak tartanak katekézist. A tanúságtétel: ez az egyház hősies nagy misszionáriussága. Saját életünkkel hirdetni Jézus Krisztust! A fiatalokhoz fordulok: gondold végig, mit akarsz tenni az életeddel! Itt az idő, hogy elgondolkodj, és kérd az Urat, hogy éreztesse meg veled akaratát. De kérlek, ne zárd ki ezt a lehetőséget, hogy tudniillik misszionárius legyél, hogy elvidd a szeretetet, az emberséget, a hitet más országokba. Nem azért, hogy téríts: nem! Azt azok teszik, akik valami másra törekszenek. A hitet először tanúságtétellel hirdetjük, aztán szóval. Szép lassan.

Dicsérjük együtt az Urat ezért az Afrika földjén tett zarándokútért, és vezessenek minket ennek az útnak a kulcsszavai: „Legyetek szilárdak a hitben, ne féljetek!”; „Tanúim lesztek!”; „Evezzünk át a túlsó partra!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: News.va

Magyar Kurír