Ferenc pápa vezette a szentmisét az Úr bemutatásának emléknapján, február 2-án, amikor az egyház a Megszentelt élet 25. világnapját is ünnepli. A Szent Péter bazilikában homíliájában hangsúlyozta: „Néha még a jó cselekedetek mögött is rejtőzhet a nárcizmus férge vagy a főszereplővé válás utáni vágy. Kerüljük a kísértést, hogy megsértsük embertársaink méltóságát”. A szertartás során az örmények kilikiai pátriárkája, XXI. Rafael Péter Minászján közösségre lépett a katolikus egyházzal.

Somogyi Viktória - Vatikán

„Meg kell újítani a megszentelt életről alkotott elképzelést”, amely figyelembe veszi azokat a jeleket, amelyeket Isten küld – a válságoktól a hivatások csökkenéséig és a közösségi tagok erejének gyengüléséig –, és a változás felé törekszik, anélkül, hogy megbénulna a félelmektől vagy a régi nosztalgiától, vagy, hogy a merevség hibájába esne, amely mindig „perverzió”. A pápa lendületet adott a jövő irányába a világ minden táján élő szerzetesnek. A vatikáni bazilikában tartott szertartáson a pápa engedélyezte az egyházi közösséget (Ecclesiastica Communio) az örmények kilikiai pátriárkájának, XXI. Rafael Péter Minászjánnak, aki 2011-2021 között Kelet-Európa örmény katolikus ordináriusa volt.

 

Ferenc pápa szerda esti homíliájában a február 2-án ünnepelt Úr bemutatásának ünnepéből indult ki. Két idős emberre, Simeonra és Annára emlékeztetett, akik a Templomban várják „az ígéret beteljesedését, amelyet Isten adott népének: a Messiás eljövetelét”. A pápa rámutatott, hogy Simeon a Lélek indítására ment a templomba, ahol „meglátja az üdvösséget a gyermek Jézusban, és végül a karjába veszi őt”.

 

A pápa ezután Simeon e három cselekedetét elemezte, először azt vizsgálva, hogy mi mozgat bennünket? Kifejtette, hogy Simeonhoz hasonlóan a Szentlélek „képessé tesz bennünket arra, hogy felismerjük Isten jelenlétét és tevékenységét nem a nagy dolgokban, a külsőségekben vagy az erőnyilvánításban, hanem a kicsinységben és a sebezhetőségben”. Ferenc pápa feltette a kérdést a vatikáni bazilikában jelen levő számos szerzetesnek: „Ki ösztönöz minket leginkább? A Szentlélek, vagy e világ szelleme? Ez egy olyan kérdés, amelyet mindenkinek, különösen a megszentelt életet élőknek fel kell tenniük”. Majd így folytatta: „A Lélek arra ihlet bennünket, hogy meglássuk Istent a csecsemő kicsinységében és sebezhetőségében, de időnként megkockáztatjuk, hogy megszentelt életünket csak az eredmények, a célok és a siker szempontjából értékeljük: befolyást, feltűnést, számokat keresünk.” A Lélek viszont „nem kér ebből. Azt akarja, hogy ápoljuk a mindennapi hűséget, és figyeljünk a ránk bízott apró dolgok gondozására.” Ferenc pápa hangsúlyozta: fontos, hogy a megszentelt életű személyek megvizsgálják belső motivációikat és megkülönböztessék lelki mozgatórugóikat, „hogy a megszentelt élet megújulása mindenekelőtt ebből kiindulva valósulhasson meg”.

 

A pápa ezután a második kérdésre fordította figyelmét: Mit lát a mi tekintetünk? Megjegyezte, hogy Isten „együttérző tekintettel” néz ránk, és „új szemeket ad, hogy azokkal tekintsünk magunkra és világunkra”. Ez egy olyan tekintet, „amely nem áll meg a látszatnál, hanem behatol gyengeségeink és kudarcaink repedéseibe, hogy ott is felismerjük Isten jelenlétét”. A pápa kötetlen szavakkal hozzátette, hogy jót tenne az embereknek, ha „meglátogatnák idős szerzetestestvéreiket, rájuk néznének, beszélgetnének velük, kérdeznének tőlük és meghallgatnák, mit gondolnak. Ez jó gyógyszer lenne!”. Az Úr „soha nem mulaszt el olyan jeleket adni nekünk, amelyek a megszentelt életről alkotott elképzelés megújítására hívnak bennünket”. „Nyissuk ki a szemünket: a Lélek hív bennünket a válságaink, a csökkenő hivatások és a fogyatkozó erőnk közepette, hogy újítsuk meg életünket és közösségeinket” – fogalmazott a pápa. Óva intett attól a kísértéstől, hogy „hátra felé menjünk a biztonság, a félelem miatt, a hit és az alapító karizma megőrzéséért”. „Sem Simeon, sem Anna nem volt merev” – mutatott rá Ferenc pápa. „Szabadok voltak és élvezték az ünneplést.”

 

Végül a pápa a harmadik kérdésre összpontosított: mit veszünk a karunkba? „Néha felmerül az a kockázat, hogy elveszítjük a tájékozódásunkat, beleragadunk ezer különböző dologba, belemerülünk a kisebb problémákba vagy új projektekbe csöppenünk”, pedig „mindennek a lényege Krisztus, hogy életünk Uraként Őt öleljük magunkhoz”. A pápa figyelmeztetett: „ha a megszentelt életű személyeknek hiányoznak az Istent és másokat áldó szavai, ha hiányzik belőlük az öröm, ha kudarcot vall a lelkesedésük, ha a szerzetesi életük csak egy elintézendő feladat, az nem valaki vagy valami másnak a hibája. Ez azért van, mert a karunk már nem öleli át Jézust.” Amikor ez megtörténik, „szívünk a keserűség áldozatává válik, olyan dolgokról panaszkodunk, amelyek nem mennek óramű pontossággal, a merevség és a rugalmatlanság, a felsőbbrendűségünk illúziójának áldozatává válik”.

 

Befejezésül Ferenc pápa minden megszentelt életű személyt a felszentelésének megújítására kért. Tegyék fel maguknak a kérdést, hogy mi az, ami „mozgatja” szívüket és tetteiket, milyen megújult látásmódra kaptak meghívást, és mindenekelőtt vegyék Jézust a karjukba”, akárcsak Simeon és Anna.