Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai liturgiának, advent negyedik vasárnapjának az evangéliuma Mária Erzsébetnél tett látogatásáról szól (vö. Lk 1,39–45). Miután fogadta az angyali híradást,

a Szűzanya nem marad otthon, hogy töprengjen a történteken, és nem kezdi számba venni a felmerülő nehézségeket, a nem várt eseményeket, melyekből bizonyára nem volt hiány.

Mert szegényke nem tudta, mihez kezdjen ezzel a híradással, annak a kornak a kulturális adottságai között… Nem értette… Az első dolog, amire gondol, az, hogy ki van szükségben, nem merül el a saját problémáiba, hanem arra gondol, aki szükségben van, rokonára, Erzsébetre gondol, aki idős, és gyermeket vár, ami különös, csodás dolognak tűnt. Mária nagylelkűen útnak indul, nem ijed meg az út kellemetlenségeitől; egy belső késztetésre válaszol, mely arra hívja, hogy közel legyen és segítsen. Hosszú utat kellett megtennie, sok-sok kilométert, és nem volt ám helyközi buszjárat, gyalog kellett mennie. Elindul hát, hogy segítsen, megosztva örömét. Mária átadja Erzsébetnek Jézus örömét, azt az örömöt, amelyet szívében és méhében hordozott. Elmegy hozzá, és feltárja előtte érzelmeit, és érzelmeinek ez a feltárása imává formálódott, ez lett a Magnificat, melyet mindnyájan ismerünk. A szöveg tehát azt mondja, hogy „felkelt, és sietve útnak indult” (Lk 1,39).

Felkelt, és útnak indult. Adventi utunk utolsó szakaszán ez a két ige vezéreljen bennünket! Felkelés és sietve elindulás: ez az a két mozdulat, az a két mozgás, amelyet Mária megtett, és amelyre a karácsony közeledtével minket is hív. Először is felkelni. Az angyal híradása után nehéz időszak várt a Szűzanyára: váratlan állapotossága félreértéseknek, sőt súlyos büntetésnek tette ki, sőt megkövezés várt rá, a kor törvényeinek megfelelően. Képzeljük csak el, milyen gondolatok foroghattak a fejében, és mennyire zaklatott lehetett! De mégsem csüggedt el, nem esett kétségbe, hanem felkelt.

Nem lefelé nézett a problémáira, hanem felfelé Istenre. Nem azon gondolkodik, hogy kitől kérjen segítséget, hanem azon, hogy kinek segítsen.

Mindig másokra gondol: Mária ilyen, mindig mások szükségleteire gondol. Később ugyanezt teszi majd Kánában, amikor észreveszi, hogy elfogyott a bor. Ez nem az ő problémája, mégis gondol rá, és próbál megoldást találni rá. Mária mindig másokra gondol. Ránk is gondol!

Tanuljuk meg a Szűzanyától a reagálásnak ezt a módját: felkelni, különösen akkor, amikor úgy érezzük, hogy a nehézségek összetörnek bennünket. Felkelni, hogy ne ragadjunk bele a problémákba, hogy ne süllyedjünk önsajnálatba és bénító szomorúságba. De miért kell felkelni? Mert Isten nagy, és készen áll arra, hogy felemeljen bennünket, ha kinyújtjuk felé a kezünket. Adjuk hát át neki a negatív gondolatainkat, a félelmeinket, melyek minden elindulást megakadályoznak, és nem engedik, hogy előrehaladjunk. És tegyük azt, amit Mária tett: nézzünk körül, és keressünk valakit, akinek segíthetünk! Van-e olyan idős ismerősöm, aki mellett ott lehetek egy kicsit? Mindnyájan gondolkodjunk el! Vagy van-e valaki, akit segíthetek valamiben, akinek kedveskedhetek valamivel, akit felhívhatok telefonon? Kinek tudnék segíteni? Felkelek, és segítek. Másokat segítve magunknak is segítünk kiemelkedni a nehézségek közül.

A második mozgás a sietős járás. Ez nem azt jelenti, hogy aggódva, kifulladva rohanunk, nem, nem ezt jelenti, hanem azt, hogy örömteli léptekkel, bizalommal előre tekintve töltjük napjainkat, és nem engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a lehangoltság, nem leszünk a panaszkodás rabjai – a panaszkodás sok ember életét megkeseríti, mert elkezdünk panaszkodni, csak hajtogatjuk, hajtogatjuk, és teljesen magunk alá kerülünk. A panaszkodás arra késztet, hogy állandóan azt keressük, kit hibáztathatunk. Mária Erzsébet háza felé tartva olyan gyors léptekkel halad, mint akinek a szíve és élete tele van Istennel, tele van az ő örömével. Kérdezzük meg hát magunktól, a saját érdekünkben: én milyen léptekkel haladok? Proaktív vagyok, vagy melankóliába, szomorúságba süllyedtem? Reménykedve haladok előre, vagy megálltam, és lehorgonyoztam az önsajnálatban?

Ha a zsörtölődés és a fecsegés fáradt lépéseivel haladunk, senkihez sem fogjuk elvinni Istent, csak keserűséget és lehangoló dolgokat viszünk. Ehelyett igencsak hasznunkra válik, ha ápoljuk az egészséges humorérzéket,

mint például Morus Szent Tamás vagy Néri Szent Fülöp. Kérhetjük ezt a kegyemet is, az egészséges humorérzék kegyelmét: igen jót tesz majd nekünk! Ne felejtsük el, hogy az első jótékony cselekedet, amelyet felebarátunkért tehetünk, az, hogy derűs és mosolygós arccal fordulunk felé, hogy elvigyük neki Jézus örömét, ahogyan Mária tette Erzsébettel.

Isten anyja fogjon kézen bennünket, segítsen felkelni és sietve haladni karácsony felé!

A Szentatya szavai az Angelus elmondása után:

Kedves testvéreim!

Szeretném kifejezni közelségemet a Fülöp-szigeteki emberek felé, akiket erős tájfun sújtott, mely sok otthont elpusztított. Az isteni Kisded hozzon vigaszt és reményt a leginkább rászoruló családoknak; és inspiráljon mindnyájunkat konkrét segítségnyújtásra! Az első konkrét segítség az ima, aztán jön a többi segítség.

Köszöntelek mindannyiatokat, Olaszországból és más országokból érkezett zarándokok! Külön köszöntöm a római perui közösséget és annak folklórcsoportját, amely a choqccai „Andoki Kisded Jézus” tiszteletére rendezett ünnepségre gyűlt össze, Choqcca ugyanis a téren felállított betlehem származási helye. Köszönjük! Köszöntöm a Soriano al Ciminó-i rézfúvós zenekart. Szeretném később meghallgatni őket… [A zenekar elkezdi a „Boldog szülinapot” ének dallamát.] Jól játszanak! Köszöntöm a terni híveket, a mariglianói cserkészeket és a Macerata mellől érkezett cingoli fiatalokat.

Szép vasárnapot kívánok mindenkinek, és jó utat adventnek ebben az utolsó szakaszában, amely Jézus születésére készít fel bennünket. Legyen mindannyiunk számára a várakozás és az együttműködés ideje: remény, remény és imádság, a várakozás asszonyának, Szűz Máriának a társaságában! Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Jó étvágyat az ebédhez! Viszontlátásra! Most pedig játsszon valami szépet a zenekar!