Június 1. és 3. között zajlott Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa június 2-án a Santa Maria Maggiore-bazilikában tartotta számukra második elmélkedését, amelyet teljes egészében közlünk.

Miután imádkoztunk azért a „szégyenkező méltóságért” és „méltóságos szégyenkezésért”, amely az isteni irgalmasság gyümölcse, haladjunk tovább a mostani elmélkedéssel az „irgalmasság fogadóhelyéről”. Egyszerű dologról van szó. Elegendő lenne egyetlen mondatot mondanom, és már mehetnék is, mert egyetlen mondat kifejezi a lényeget: az irgalmasság fogadóhelye a bűnünk. Ilyen egyszerű!

Gyakran előfordul, hogy bűnünk olyan, mint egy levesszűrő vagy mint egy lyukas korsó, amelyből gyorsan kifolyik a kegyelem: „Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak engem, az élő víz forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer2,13). Ezért van szükség, amint az Úr világosan megmondja Péternek, „hetvenszer hétszer megbocsátani”. Isten nem fárad bele a megbocsátásba, egyedül mi vagyunk azok, akik belefáradunk abba, hogy bocsánatot kérjünk. Isten nem fárad bele a megbocsátásba, akkor sem, ha látja, hogy kegyelmének nem sikerül erős gyökereket eresztenie szívünk földjébe, akkor sem, ha látja, hogy a föld kemény, gazos és köves. Egyszerűen azért, mert Isten nem pelagiánus, ezért nem fárad bele a megbocsátásba. Ismét elkezdi vetni irgalmasságát és bocsánatát, újrakezdi, újrakezdi és újrakezdi… hetvenszer hétszer.

Újjáteremtett szívek

De egy további lépést is tehetünk Isten irgalmasságát illetően, aki mindig „nagyobb a szívünknél”, nagyobb a bűntudatunknál. Isten nemcsak nem fárad bele a megbocsátásba, hanem meg is újítja a tömlőt, amelybe befogadjuk bocsánatát. Új tömlőt használ irgalmasságának új borához, nehogy olyan legyen, mint egy foltozott ruha vagy egy elhasznált tömlő. Ez a tömlő pedig nem más, mint az ő irgalmassága: az ő irgalmassága, amennyiben megtapasztaljuk magunkban, és amennyiben másokat segítve gyakorlatba ültetjük. A szív, amely befogadta az irgalmasságot, nem egy foltozott, hanem egy új, újjáteremtett szív. Erről a szívről beszél Dávid: „Teremts bennem tiszta szívet, újítsd meg bennem az erős lelket” (Zsolt 50,12). Ez az új, újjáteremtett szív jó edény. A liturgia az egyház lelkét fejezi ki, amikor ezt a szép imát mondatja velünk: „Istenünk, te csodálatosan megteremtettél minket képedre, és még csodálatosabban megújítottál és megváltottál minket” (húsvét vigíliája, könyörgés az első olvasmány után). Vagyis ez a második teremtés csodálatosabb az elsőnél! Ez a szív tudja, hogy újjáteremtetett, mivel nyomorúsága egybeolvadt Isten megbocsátásával, s ezért már „olyan szív, amely befogadta az irgalmasságot, és maga is irgalommal fordul másokhoz”. Így van: megtapasztalja a sebére és bűnére gyakorolt jótékony hatásait a kegyelemnek, érzi, hogy az irgalom megbékélteti bűnét, szeretettel árasztja el szárazságát és felébreszti reményét. Ezért amikor ugyanennek a kegyelemnek segítségével és vele egy időben megbocsát annak, aki tartozik neki valamivel, amikor megszánja azokat, akik szintén bűnösek, akkor ez az irgalom gyökeret ver a jó földben, amelyben a víz nem vész el, hanem életet ad. Ennek az irgalmasságnak a gyakorlásában, mely helyrehozza mások rosszaságát, senki sem tudja jobban segíteni meggyógyulását annál, mint aki elevenen tartja azt a tapasztalatot, hogy vele is irgalmasságot gyakoroltak ugyanannak a rossznak a terén. Nézz magadra, idézd fel történetedet, tekintsd végig élettörténetedet, és sok irgalmasságra fogsz lelni benne! Látjuk, hogy azok között, akik függőségük leküzdésén dolgoznak, rendszerint a megmenekültek azok, akik jobban megértik, segítik és kérik a többieket. A legjobb gyóntató rendszerint az, aki jobban gyónik. Feltehetjük magunknak a kérdést: én hogyan gyónok? Szinte az összes nagy szent nagy bűnös volt, vagy, mint Kis Szent Teréz, tudatában voltak: egyedül Isten előzetes kegyelmének köszönhetik, hogy nem azok.

Így az irgalmasság igazi edénye maga az irgalom, amelyet ki-ki befogadott, és amely újjáteremtette szívét, az ilyen szív az az „új tömlő”, amelyről Jézus beszél (vö. Lk 5,37), „a megtisztított kút”.

Jézusnak, a Fiúnak a misztériumához érkeztünk, aki az Atya testté lett irgalmassága. Az irgalmasság fogadóhelyének végérvényes képét a feltámadt Úr sebein keresztül találjuk meg, ez az Isten által helyreállított bűn lenyomata, amelyet nem lehet teljesen megszüntetni, de nem is fertőződik el: nem gennyes seb, hanem már csak sebhely. Az Úr sebhelyei. Szent Bernátnak van két nagyon szép beszéde az Úr sebeiről. Ott, az Úr sebeiben találjuk meg az irgalmasságot. Bernát bátran mondja: Elveszettnek érzed magad? Rossznak érzed magad? Lépj be ott, lépj be az Úr zsigerei közé, ott irgalomra találsz! A sebhelyek „érzékenységében”, amelyek nagy fájdalom nélkül emlékeztetnek sérülésünkre és a gyógyulásra anélkül, hogy elfeledkeznénk törékenységünkről, ott van az isteni irgalmasság székhelye: a mi sebhelyeinkben. Az Úr sebei máig megvannak, magával vitte őket: gyönyörűséges testén nincsenek véraláfutások, de a sebhelyeket magával akarta vinni. És a mi sebeink. Mindannyiunkkal előfordul, hogy amikor orvoshoz megyünk, és van valamilyen sebhelyünk, ő megkérdezi: „Ez a sebészi beavatkozás miért történt?” Nézzünk a lélek sebhelyeire: ez a beavatkozás Neked köszönhető, a te irgalmadnak, te gyógyítottad be… A feltámadt Krisztus érzékenységében, aki megőrizte sebeit, nemcsak a kezén és lábán, hanem a szívében is, mely egy sebzett szív, benne találjuk meg a bűn és kegyelem igaz értelmét. Ott, a sebzett szívben. Amikor az Úr sebzett szívét szemléljük, mi tükröződünk őbenne. Hasonlítanak egymásra: a mi szívünk és az övé, mert mindkettő sebzett és feltámasztott szív. Tudjuk azonban, hogy az övé csupa szeretet, és azért szúrták át, mert elfogadta, hogy megsebezzék; a mi szívünk pedig csupa seb, amely meg fog gyógyulni, mert elfogadta, hogy szeressék. Ebben az elfogadásban alakul ki az irgalmasság fogadóhelye.

Szentjeink befogadták az irgalmasságot

Jót tehet nekünk, ha másokra is tekintünk, olyanokra, akik engedték, hogy Isten irgalmassága újjáteremtse szívüket, és ha megnézzük, milyen „fogadóhelyen” fogadták be azt.

Szent Pál a törvény által kialakított ítélkezésének kemény és hajthatatlan fogadóhelyén fogadta az irgalmat. Ítéletének keménysége arra ösztönözte, hogy üldöző legyen. Az irgalmasság olyanná alakítja, hogy egyfelől a legtávolabbiak, a pogány gondolkodásúak keresőjévé válik, másfelől pedig a legmegértőbb és legirgalmasabb lesz azokhoz, akik olyanok, amilyen ő volt. Pál arra is vágyott, hogy átkozott legyen, csak hogy övéit megmenthesse. Ítélkezése úgy átalakult, hogy „önmaga felett se ítélkezzen”, hanem engedje, hogy Isten tegye igazzá, aki nagyobb az ő lelkiismereténél, Jézus Krisztusra tekintve, aki hűséges pártfogó, és akinek szeretetétől semmi és senki nem választhat el. Pálnak radikális az ítélete Isten feltétlen irgalmáról, aki begyógyítja a legmélyebb sebet, azt, melynek következtében két törvényünk van (az egyik test, a másik a Lélek törvénye), és azért ilyen radikális, mert az, ami befogad, az az igazság feltétlenségére érzékeny mentalitás, mely épp ott sérült, ahol a törvény és a világosság csapdává válnak. A híres „tövis”, melyet az Úr nem vesz ki belőle, az a fogadóhely, ahol Pál befogadja Isten irgalmasságát (vö. 2Kor 12,7).

Szent Péter viszont abba az elbizakodottságába fogadta be az irgalmat, hogy ő egy okos, megfontolt ember. Megfontolt volt, a halászember biztos, kipróbált jó érzékével, aki tapasztalatból tudja, mikor lehet halászni és mikor nem. Ez annak az embernek a megfontoltsága, aki, amikor belelkesül attól, hogy a vízen jár, és csodás halfogás részesévé válik, és túlságosan is önmagára figyel, tud segítséget kérni az egyetlentől, aki megmentheti. Ez a Péter a lehető legmélyebb sebében nyer gyógyulást, abban, hogy megtagadta barátját. Pál szemrehányása, amikor szóvá teszi Péter kétszínű magatartását, talán ehhez köthető. Úgy tűnhet, Pál azt érezte, hogy ő volt a rosszabb, „mielőtt” megismerte Krisztust; Péter viszont, az után, hogy megismerte, megtagadta… Mindazonáltal az, hogy éppen ezen a ponton nyert gyógyulást, irgalmas pásztorrá alakította Pétert, szilárd sziklává, amelyre mindig lehet építeni, mert ő egy törékeny szikla, mely gyógyulást nyert, nem olyan szikla, amely a maga erejével a gyengébb elbotlását okozza. Péter az az apostol, akit az Úr az evangéliumban legtöbbször dorgál meg. Ő kapja a legtöbb „ütlegelést”. Az Úr állandóan bírálja, az utolsóig: „Mit törődsz vele? – veti a szemére –, te kövess engem” (Jn 21,22). A hagyomány szerint Jézus ismét megjelenik neki, amikor éppen menekül Rómából. Az, hogy Pétert fejjel lefelé feszítették meg, talán a legbeszédesebb jele ennek a fogadóhelynek, a keményfejűségnek: hogy be tudja fogadni az irgalmasságot, lehajtja fejét, miközben a legnagyobb tanúságát adja Ura iránti szeretetének. Péter nem azzal akarja befejezni életét, hogy: „megtanultam a leckét”, hanem azzal, hogy: „mivel a fejem sosem tanul a leckéből, lehajtom.” Mindennél magasabban pedig az Úr által megmosott lába áll. Péter számára a lába az a fogadóhely, amelyen keresztül befogadja az irgalmasságot barátjától és urától.

Szent János azon gőgjében nyer gyógyulást, hogy tűzzel akarja a rosszat helyrehozni, de végül olyanná válik, aki azt írja, hogy „gyermekeim”, és olyan nagypapává válik, aki csak szeretetről beszél, pont ő, aki a „mennydörgés fia” volt (Mk 3,17).

Szent Ágostont abban a nosztalgiájában gyógyította meg Isten, hogy későn érkezett a találkára: emiatt sokat szenvedett, és ebben a nosztalgiában nyert gyógyulást. „Későn szerettelek meg”; és megtalálja annak kreatív módját, hogyan töltse meg szeretettel az elvesztegetett időt: megírja a Vallomásokat.

Assisi Szent Ferenc egyre jobban befogadja az irgalmasságot élete sok szakaszában. A végleges fogadóhely, mely valóságos sebekké vált, nem annyira az volt, hogy megcsókolta a leprást, vagy hogy egybekelt a szegénység úrnővel, vagy hogy minden teremtményt testvérének és nővérének érzett, hanem az, hogy irgalmas csendben meg kellett őriznie az általa alapított rendet. Ebben látom Ferenc kimagasló hősiességét: irgalmas csendben meg kellett őriznie az általa alapított rendet. Ez az ő nagy fogadóhelye az irgalmassággal szemben. Ferenc azt látja, hogy testvérei között szakadás támad, és magát a szegénységet tűzik zászlajukra. Az ördög eléri, hogy a legszentebb dolgok megvédése miatt, de rossz szellemben, veszekedjünk egymással.

Loyolai Szent Ignác a maga hiúságában nyer gyógyulást. Márpedig ha ez volt az ő edénye, elképzelhetjük, milyen hatalmas volt a dicsőségvágya, amely aztán átalakíttatott Isten nagyobb dicsőségének keresésévé!

Az Egy falusi plébános naplója című könyvében Bernanos egy vidéki plébános életét mutatja be, a szent ars-i plébános alakjától véve az ötletet. Van két igen szép szövegrész, amelyek legmélyebb gondolatait tárják fel hirtelen támadt betegségének utolsó időszakában: „Az utolsó hetekben, az utolsó hónapokban, melyeket Isten majd megad nekem, ameddig csak képes vagyok a vállamon viselni egy plébánia gondját, […] nem fogok annyit gondolni a jövőre, a jelenért fogok dolgozni. Úgy érzem, ez a fajta munka illik hozzám […]. Mert csak a kis dolgokban van sikerem, és én, akit a nyugtalanság annyiszor próbára tett, most kénytelen vagyok bevallani, hogy a kis örömökben mindig diadalmaskodom.” Vagyis ő az irgalmasság kicsinyke edénye, a lelkipásztori élet kis örömeihez kötődik, ahol az Atya végtelen irgalmasságát befogadhatjuk és apró tettekben gyakorolhatjuk. A papok apró tettei! Egy másik részlet pedig így szól: „De már mindegy, vége van! Az a bizalmatlanságféle, melyet önmagammal, egyéniségemmel szemben éreztem, szétfoszlott, azt hiszem, örökre. Ez a küzdelem véget ért. Már nem is értem. Kibékültem önmagammal, ezzel a szegény tetemmel. Az embernek sokkal könnyebb gyűlölnie önmagát, mintsem gondolják. A kegyelem az, ha elfelejti magát. De ha minden gőg meghalna bennünk, a kegyelmek kegyelme az lenne, ha alázatosan szeretnénk önmagunkat, mint Jézus Krisztus bármelyik szenvedő tagját.” Ilyen tehát az edény: „Alázatosan szeretni önmagunkat, mint Jézus Krisztus bármelyik szenvedő tagját.” Egy szokványos edény, mint egy öreg vizeskorsó, amelyet kölcsönkérhetünk a szegényektől.

Az argentínai boldog Brochero plébános – az én hazámból! –, akit nemsokára szentté avatunk, „engedte, hogy Isten irgalmassága megdolgozza a szívét”. Az ő fogadóhelye saját leprás teste volt. Ő, aki arról álmodozott, hogy majd lóháton halhat meg, miközben átgázol egy hegyi folyón, hogy elvigye a betegek kenetét egy betegnek. Az egyik utolsó mondata ez volt: „Nincs teljes dicsőség ebben az életben.” Érdemes ezen elgondolkodnunk: „Nincs teljes dicsőség ebben az életben.” „Rendkívül örülök annak, amit a látásommal tett, és nagyon megköszönöm neki.” A lepra elvette a látását. „Amikor képes voltam szolgálni az embereket, megőrizte épen és erősen az érzékeimet. Most, hogy már nem vagyok képes, megfosztott az egyik testi érzékszervemtől. Ezen a földön nincs teljes dicsőség, és tele vagyunk nyomorúsággal.” Sokszor félbemaradnak a dolgaink, és ezért mindig kegyelem, ha ki tudunk lépni önmagunkból. Megadatik, hogy „elengedjük a dolgokat”, hogy az Úr megáldja és teljessé tegye. Nekünk nem kell sokat aggódnunk miattuk. Ez lehetővé teszi, hogy megnyíljunk testvéreink fájdalmai és örömei felé. Van Thuán bíboros mondta, hogya börtönben az Úr megtanította neki, hogy meg tudja különböztetni „Isten dolgait”, amelyeknek papként és püspökként magát szentelte életében, amikor még szabadlábon volt, és magát Istent, akinek odaszentelte magát a börtönben (vö. Cinque pani e due pesci [Öt kenyér és két hal], San Paolo, 1997).

Folytathatnánk tovább a sort, és vizsgálhatnánk tovább a szenteket, melyiknek mi volt irgalmasságot befogadó helye. De most térjünk át Szűz Máriára, hiszen az ő házában vagyunk! [A Santa Maria Maggiore-bazilikában – a ford.]

Mária mint az irgalmasság edénye és forrása

A szentek során végighaladva, az irgalmasság edényeit keresve elérkeztünk Szűz Máriához. Ő a legegyszerűbb és legtökéletesebb edény az irgalmasság befogadására és osztására. Az ő szabad igenje a kegyelemre az ellenképe annak a bűnnek, amely a tékozló fiút a semmibe vezette. Ő olyan irgalmasságot hordoz magában, amely egyszerre nagyon az övé, és egyszerre a mi lelkünké, nagyon az egyházé. Ahogyan a Magnificatban énekli: tudja, milyen jósággal tekintett le az ő kicsinységére, és tudja nézni, amint Isten irgalmassága eléri az összes nemzedéket. Meg tudja látni, mi mindent tud végbevinni ez az irgalom, és elfogadottnak érzi magát egész Izraellel együtt eme irgalmasság által. Megőrzi Isten népe iránti végtelen irgalmának emlékét és ígéretét. Az ő Magnificatja egy ép, nem átszúrt szívé, amely anyai irgalmassággal tekint a történelemre és minden emberre.

Azokban a percekben, amelyeket egyedül töltöttem Máriával – ezt a mexikói nép ajándékozta nekem –, a Guadalupei Szűzre tekintve, és engedve, hogy ő nézzen engem, értetek imádkoztam, kedves papok, hogy jó papok legyetek. Ezt már mondtam, sokszor. A püspökökhöz intézett beszédemben elmondtam nekik, hogy hosszan gondolkodtam Mária tekintetének titkáról, az ő gyengédségéről és kedvességéről, amely bátorságot önt belénk, hogy engedjük magunkat elérni Isten irgalmától. Most szeretnélek emlékeztetni benneteket néhány „módjára” annak, ahogyan Mária néz, főként papjaira, mert rajtunk keresztül akar nézni az emberekre.

Mária úgy néz ránk, hogy úgy érezzük, az ölébe fogadott minket. Azt tanítja nekünk, hogy „az egyetlen erő, amely képes meghódítani az emberek szívét, az Isten gyengédsége. Az, ami elbűvöl és vonz, az, ami megadásra bír és legyőz, az, ami megnyit és kiszabadít bilincseinkből, nem az eszközök ereje vagy a törvény keménysége, hanem az isteni szeretet mindenható gyengesége, az ő kedvességének ellenállhatatlan ereje és irgalmasságának visszavonhatatlan ígérete” (Beszéd a mexikói püspökökhöz, 2016. február 13.). Az, amit a körülöttetek élő emberek Mária szemében keresnek, az „olyan öl, amelyben a mindig árva és kitagadott emberek védelmet, otthont keresnek”. És ez az ő nézésével áll összefüggésben: a tér, melyet az ő szeme megnyit, egy öl tere, nem egy bírósági tárgyalóterem vagy egy „szakember” rendelője. Ha időnként észreveszitek, hogy tekintetetek megkeményedett – a munka, a fáradtság miatt… mindenkivel előfordul –, ha bosszankodtok, vagy semmit sem éreztek, amikor az emberekhez mentek, akkor álljatok meg, és nézzetek ismét rá, nézzétek őt a körülöttetek élő leginkább semminek látszó emberek szemével, akik egy ölt koldulnak. Mária pedig meg fogja tisztítani szemeteket minden „lerakódástól”, amely nem engedi, hogy meglássátok Krisztust a lelkekben: kigyógyít benneteket minden rövidlátásból, amely bosszantóvá teszi az emberek szükségleteit, melyek a megtestesült Úr szükségletei, és kigyógyít benneteket minden távollátásból, amely elkerüli a részleteket, a „kisbetűvel” írt lábjegyzeteket, amelyeken az egyház és a család életének legfontosabb dolgai múlnak. Mária nézése gyógyít.

Egy másik „máriás nézésmód” a szövethez kapcsolódik: Mária „szőve” figyel, azt nézi, hogyan lehet egybekapcsolni a jó érdekében az összes dolgot, amit az emberek hozzá visznek. Mondtam a mexikói püspököknek, hogy „a mexikói lélek köpenyébe Isten beleszőtte népetek mesztic fonalával az ő megjelenésének arcát a »Morenitában«” (uott). A lelki élet egyik mestere tanítja, hogy amit Máriáról különleges módon állítunk, azt az egyházról egyetemesen, az egyes lelkekről pedig egyénileg állítjuk (vö. Boldog Etoile-i Izsák: Sermo 51, PL 194, 1863). Látva, ahogyan Isten beleszőtte a Guadalupei Szűz arcát és alakját Juan Diego tilmájába [köpenyébe], kérhetjük őt, szemlélve, ahogyan a mi lelkünket és az egyház életét szőtte. Azt mondják, nem lehet látni, hogyan van „festve” a kép. Olyan, mintha pecsételték volna. Szívesen gondolom azt, hogy a csoda nemcsak a „kép pecsételése vagy ecsettel való festése” volt, hanem az, hogy „az egész köpeny újjáteremtődött”, tetőtől talpig megváltozott, minden egyes fonal – amelyekkel a nők kislány koruktól kezdve megtanulnak szőni, a legfinomabb ruhadarabokhoz pedig az agávé rostjait használják (annak leveleiből készítik a szálakat) –, minden fonal, mely elfoglalta a maga helyét, átalakul, átveszi azt a színárnyalatot, amely kiemeli megszabott helyét, és átszőve más, hasonlóképpen átalakult fonalakkal láthatóvá teszi Mária arcát, egész alakját és környezetét. Ugyanezt teszi az irgalmasság velünk: nem „fest” ránk kívülről kedvező arcot, nem használ photoshopot, hanem saját nyomorúságaink fonalaival – ugyanazokkal! –, és bűneink fonalaival – ugyanazokkal! –, úgy átsző minket atyai szeretettel, hogy lelkünk megújul, és visszanyeri igazi képét, Jézusét! Legyetek hát olyan papok, akik „képesek utánozni Istennek ezt a szabadságát, akik azt választják, ami alázatosan kicsiny, hogy megmutatkozzon az ő arcának fensége, akik képesek utánozni a szövésnek ezt az isteni türelmét, annak az emberségnek a finom fonalaival, amelyet magatok előtt találtok, hogy megjelenjen az az új ember, akire országotoknak szüksége van. Ne engedjétek, hogy magával ragadjon az emberek megváltoztatására való hasztalan törekvés – ez a kísértésünk: »Kérem a püspököt, hogy helyezzen el…« –, mintha Isten szeretetének nem lenne elég ereje ahhoz, hogy megváltoztassa őket” (Beszéd a mexikói püspökökhöz, 2016. február 13.).

A harmadik mód, ahogyan Mária néz, a figyelem: Mária figyelmesen szemlél, egészen odaadja magát, teljesen belebocsátkozik abba, aki előtte áll, mint egy anya, amikor szemét teljesen kisfiára szegezi, aki elmesél neki valamit. Az anyukák is, amikor gyermekük egészen kicsi, utánozzák kicsinyük hangját, hogy segítsék beszélni: kicsivé válnak. „Ahogyan a Guadalupei Szűzhöz fűződő szép hagyomány tanítja – továbbra is Mexikóra utalok –, a »Morenita« megőrzi azok tekintetét, akik szemlélik őt, visszatükrözi azok arcát, akik találkoznak vele. Meg kell tanulnunk, hogy van valami megismételhetetlen minden egyes emberben, akik Istent keresve néznek ránk – nem mindenki egyformán néz minket! A mi feladatunk az, hogy ne tegyük magunkat áthatolhatatlanná e tekintetek számára” (uott). Az a pap, aki áthatolhatatlanná teszi magát az ilyen tekintetek számára, az be van zárkózva önmagába. „Meg kell őriznünk magunkban mindegyiküket, szívünkbe kell zárnunk, védelmeznünk kell őket. Csak az az egyház képes Istenről beszélni az embereknek, amely képes megőrizni az ajtaján kopogtató emberek arcát” (uott). Ha nem vagy képes megőrizni az ajtódon kopogtató emberek arcát, nem leszel képes Istenről beszélni nekik. „Ha nem ismerjük meg szenvedéseiket, ha nem vesszük észre szükségleteiket, semmit sem tudunk felkínálni nekik. A gazdagságunk csak akkor árad feléjük, ha találkozunk a koldulók kicsinységével, és ez a találkozás pásztori szívünkben jön létre” (uott). Mondtam a püspököknek, hogy figyeljenek rátok, papjaikra, „ne engedjék, hogy magányosak, magatokra maradtak legyetek, a szívet felemésztő világiasság martalékául adva” (uott). A világ figyel minket, de csak azért, hogy „felemésszen”, hogy fogyasztóvá alakítson minket… Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy figyelmesen, önzetlen, ingyenes tekintettel nézzenek minket.

„Vigyázzatok – mondtam a püspököknek –, és tanuljatok meg olvasni papjaitok szeméből, hogy együtt örüljetek velük, amikor örömmel mesélik el, amit »tettek és tanítottak« (Mk 6,30), és azért is, hogy ne húzódjatok vissza tőlük, amikor egy kissé megalázottnak érzik magukat, és csak sírni tudnak, mert megtagadták az Urat (vö. Lk 22,61–62)! Támogassátok őket, […] közösségben Krisztussal, amikor valaki letörve kimegy Júdással »az éjszakába« (vö. Jn 13,30). Az ilyen helyzetekben, mindig püspöki atyasággal bánjatok papjaitokkal. Mozdítsátok elő a köztük lévő közösséget; segítsétek kibontakozni adottságaikat; vonjátok be őket a nagy jelentőségű dolgokba, mert az apostol szíve nem kis dolgokra való” (uott).

Végezetül, hogyan néz Mária? Mária „csorbítatlanul” néz, az egészet tekinti: múltunkat, jelenünket és jövőnket. Nem töredékes a látása: az irgalmasság az egészet képes látni, és felismeri, amire leginkább szükség van. Miként Mária Kánában, aki képes előre megérezni, mit okoz majd a bor elfogyása a menyegzőn, és kéri Jézust, hogy segítsen rajtuk, anélkül, hogy bárki észrevenné, ugyanígy, egész papi életünket úgy nézhetjük, mint amelyet Mária „irgalma megelőzött”, ő ugyanis látva előre hiányosságainkat, gondoskodott mindarról, amink van. Ha van az életünkben egy kis „jó bor”, az nem a mi érdemünkből, hanem az ő „előzetes irgalmából” való, amelyről már a Magnificatban énekel: ahogyan az Úr „jóságosan letekintett az ő kicsinységére”, és „megemlékezett az ő (irgalmas) szövetségéről”, ez az „irgalmasság nemzedékről nemzedékre árad”, a szegényekre és az elnyomottakra (vö. Lk 1,46–55). Mária az irgalmasság szemével olvassa a történelmet.

Fejezzük be elmélkedésünket a Salve Regina eléneklésével, amelynek megszólításai a Magnificat szellemiségét idézik. Ő az irgalmasság anyja, élet, édesség, és reménységünk. Amikor beborul az ég felettetek, és sötét időszakon mentek keresztül, amikor nem tudjátok, hogyan segítsetek magatokon szívetek mélyén, nemcsak azt mondom nektek, papoknak, hogy nézzetek az „anyára”, nyilván azt is meg kell tennetek, hanem azt, hogy „menjetek oda hozzá, és engedjétek, hogy ő nézzen titeket, csendben, el is alhattok közben”. Ez lehetővé teszi, hogy azokban a borús időszakokban, mely talán tele van hibákkal, amelyeket elkövettetek, és amelyek ehhez az állapothoz vezettek, mind ez a szenny az irgalmasság fogadóhelyévé váljon. Engedjétek, hogy Mária nézzen titeket! Az ő irgalmas szemét tartjuk az irgalmasság legjobb edényének, abban az értelemben, hogy ihatjuk belőle azt az elnéző és jóságos tekintetet, amelyre egyedül szomjazunk, ha szomjazhat valaki egy tekintetre. Az ő irgalmas szeme láttatja meg velünk Isten irgalmasságának cselekedeteit is az emberek élettörténetében, és segít meglátnunk Jézust az ő arcukon. Máriában találjuk meg az ígéret földjét – az irgalmasságnak az Úr által felállított országát –, amely elérkezik már ebben az életben minden száműzetés után, amelybe a bűn küld minket. Ő kézen fog minket, mi pedig köpenyébe kapaszkodunk. A dolgozószobámban van egy szép kép, amelyet Rupnik atya ajándékozott nekem, ő maga készítette a „szünkatabaszisz”-ról [aláereszkedésről]: Mária az, aki segíti Jézust leszállni, kezeit lépcsőfokonként használva. De az, ami leginkább tetszik nekem, hogy egyik kezében Jézus a teljes törvényt tartja, a másikkal viszont belekapaszkodik Mária köpenyébe: ő is belekapaszkodott Mária köpenyébe! Az orosz hagyomány, a szerzetesek, az öreg orosz szerzetesek azt tanítják nekünk, hogy a lelki zaklatottság idején Szűz Mária palástja alatt kell menedéket keresni. Erről szól a Nyugat első Mária-antifónája: „Sub tuum praesidium” [Oltalmad alá futunk]. Mária palástja. Ne szégyenkezzetek, nem kell nagy beszédeket tartani, csak álljatok mellé, engedjétek, hogy betakarjon, engedjétek, hogy nézzen titeket. És sírjatok! Amikor találunk egy erre képes papot, vagyis aki Máriához megy, és sír, sok bűnével együtt, azt tudom mondani: az egy jó pap, mert Máriának jó fia. Így jó atya is lesz! Mária kezét fogva és az ő tekintete alatt örömmel énekelhetjük az Úr nagy tetteit! Mondhatjuk neki: lelkem neked énekel, Uram, mert jósággal tekintettél szolgád alázatára és kicsinységére. Boldog vagyok, amiért megbocsátottál nekem! Irgalmad, amellyel összes szentjeidhez és egész hűséges népedhez fordultál, elért engem is. Elvesztem, saját fejem után mentem, szívem gőgje miatt, de semmilyen trónt nem foglaltam el, Uram, és egyetlen dicsőségem az, ha a te anyád ölébe vesz, köpenyével betakar és szívére szorít. Vágyom arra, hogy szeress engem, mint néped legkisebbjeit, és szeretném kenyereddel jóllakatni azokat, akik terád éheznek. Emlékezz meg, Uram, a te fiaiddal, néped papjaival kötött irgalmas szövetségedről! Add, hogy Máriával együtt irgalmasságod jele és eszköze lehessünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír