Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Together. Együtt. Mint az őskeresztény közösség pünkösd napján. Mint az egyetlen Pásztor, Jézus által szeretett és egybegyűjtött nyáj. Mint a Jelenések könyvében szereplő népes sereg, úgy vagyunk itt, testvéreim és nővéreim, „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel 7,9), akik különböző közösségekből és országokból érkeztek, de ugyanannak az Atyának a leányai és fiai, akiket a keresztségben kapott Lélek vezérel, akik ugyanarra a reménységre kaptak meghívást (vö. Ef 4,4–5).

Köszönöm, hogy itt vagytok! Köszönöm a Taizéi Közösségnek ezt a kezdeményezést! Nagy szeretettel köszöntöm az egyházfőket, a különböző keresztény hagyományok vezetőit és küldöttségeit, és köszöntelek mindnyájatokat, különösen a fiatalokat: köszönöm! Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy imádkozzatok értünk és velünk, Rómában, a püspöki szinódus rendes közgyűlése előtt, az azt megelőző lelkigyakorlat előestéjén. „Szinódus: szün-hodosz”: együtt járunk, nemcsak a katolikusok, hanem az összes keresztény, a megkereszteltek egész népe, Isten egész népe, mert „csak az együttes egész lehet mindenkinek az egysége” (Johann A. Möhler: Symbolik oder Darstellung der dogmatischen Gegensätze der Katholiken und Protestanten nach ihren öffentlichen Bekenntnisschriften, II, Hegner, Köln–Olten, 1961, 698).

A Jelenések könyvének népes seregéhez hasonlóan mi is csendben imádkoztunk, „nagy csendet” hallgatva (vö. Jel 8,1). És a csend fontos, hatalma van: kimondhatatlan fájdalmat fejezhet ki, amikor baj ér bennünket, de szavakba nem foglalható örömöt is kifejezhet, amikor boldogok vagyunk. Ezért szeretnék röviden elgondolkodni veletek a csend fontosságáról a hívő ember életében, az Egyház életében és a keresztény egység felé vezető úton. A csend fontossága.

Először is, a csend lényegi fontosságú a hívő ember életében. A csend áll ugyanis Krisztus földi létezésének kezdetén és végén. Az Ige, az Atya Igéje „csenddé” tette magát a jászolban és a kereszten, karácsony éjjelén és húsvét éjszakáján. Ma este mi, keresztények csendben megálltunk a Szent Damján-feszület előtt, mint hallgató tanítványok a kereszt előtt, mely a Mester tanítószéke. A mi csendünk nem üres hallgatás volt, hanem várakozással és készenléttel teli időzés. A mai zajos világban már nem vagyunk hozzászokva a csendhez, sőt néha nehezen viseljük, mert szembesít bennünket Istennel és önmagunkkal. Pedig

a csend a beszédnek és az életnek az alapja.

Szent Pál azt mondja, hogy a megtestesült Ige misztériumára „ősidők óta csend borult” (Róm 16,25), s ezzel azt tanítja, hogy a csend őrzi a titkot, ahogyan Ábrahám őrizte a szövetséget, ahogyan Mária őrizte méhében Fiát és elmélkedett szívében Fiának életéről (vö. Lk 1,31; 2,19.51). Az igazságnak egyébként nincs szüksége erőszakos kiabálásra ahhoz, hogy eljusson az emberek szívéhez. Isten nem szereti a kiáltozást és a zajongást, sem a fecsegést és a lármát: Isten inkább – mint Illés esetében – „enyhe szellő suttogásában” (1Kir 19,12), „csendesen súgva” szeret beszélni. Ezért nekünk is, mint Ábrahámnak, mint Illésnek, mint Máriának, meg kell szabadulnunk a nagy zajtól, hogy meghalljuk az ő hangját. Mert csak a csendünkben hangzik fel az ő szava.

Másodszor, a csend lényegi fontosságú az Egyház életében. Az Apostolok cselekedetei szerint Péter beszéde után a jeruzsálemi zsinaton „az egész gyülekezet elhallgatott” (ApCsel 15,12), így készült fel arra, hogy meghallgassa Pál és Barnabás tanúságtételét azokról a jelekről és csodákról, amelyeket Isten művelt a népek között. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy

az egyházi közösségben a csend teszi lehetővé a testvéri kommunikációt, amelyben a Szentlélek összehangolja a nézőpontokat, mert ő a harmónia.

Szinodálisnak lenni azt jelenti, hogy így fogadjuk egymást, annak tudatában, hogy mindannyiunknak van miről tanúságot tennünk és van mit tanulnunk, együtt figyelve az „igazság Lelkére” (Jn 14,17), hogy megtudjuk, mi az, amit „mond az egyházaknak” (Jel 2,7). A csend éppen a megkülönböztetést teszi lehetővé, a Lélek „kimondhatatlan sóhajtásainak” (Róm 8,26) figyelmes hallgatása által, melyek – gyakran rejtve – felhangzanak Isten népében. Kérjük tehát a Lélektől a figyelmes hallgatás ajándékát a szinódus résztvevői számára: hogy „hallgassák Istent, olyannyira, hogy vele együtt meghallják a nép kiáltását; hogy hallgassák a népet, olyannyira, hogy azzal az akarattal lélegezzenek, amelyre Isten hív bennünket” (Beszéd a családról szóló szinódust előkészítő imavirrasztás alkalmával, 2014. október 4.).

Végül, harmadszor: a csend lényegi fontosságú a keresztény egység felé vezető úton. Alapvető fontosságú ugyanis az ima számára, amelyből az ökumenizmus kiindul, és amely nélkül az egységre való törekvés meddő marad. Jézus ugyanis azért imádkozott, hogy tanítványai „egyek legyenek” (Jn 17,21). Az imává vált csend lehetővé teszi számunkra, hogy az egység ajándékát „úgy fogadjuk, ahogy Krisztus akarja”, „azokkal az eszközökkel, amelyekkel ő akarja” (vö. Paul Couturier: Preghiera per l’unità), nem pedig egyedül saját erőfeszítéseink gyümölcseként és tisztán emberi kritériumok szerint.

Minél inkább együtt fordulunk az Úrhoz imádságban, annál inkább érezzük, hogy ő az, aki megtisztít bennünket és egyesít bennünket különbözőségeinken túl.

A keresztények egysége a kereszt előtti csendben növekszik,

akárcsak a magok, amelyeket most megkapunk, és amelyek a Szentlélek által a sokféle egyházi hagyománynak ajándékozott különböző ajándékokat képviselik: a mi dolgunk, hogy elvessük őket, abban a bizonyosságban, hogy egyedül Isten ad növekedést (vö. 1Kor 3,6). Ezek jelek lesznek számunkra, akik szintén arra kaptunk meghívást, hogy csendesen meghaljunk az önzésnek, hogy a Szentlélek működése által növekedjünk az Istennel való közösségben és az egymással való testvériségben

Ezért, testvéreim és nővéreim, kérjük – közös imában –, hogy tanuljunk meg újra elcsendesedni: hogy meghalljuk az Atya hangját, Jézus hívását és a Lélek sóhajtását! Kérjük, hogy a szinódus a testvériség kairosza legyen, olyan hely, ahol a Szentlélek megtisztítja az Egyházat a fecsegéstől, az ideológiáktól és a klikkesedéstől! Miközben közeledik a nagy Niceai Zsinat fontos évfordulója, kérjük, hogy a bölcsekhez hasonlóan tudjuk egymással egységben és csendben imádni az emberré lett Isten misztériumát, abban a bizonyosságban, hogy minél közelebb leszünk Krisztushoz, annál nagyobb egységben leszünk egymással! És ahogyan a napkeleti bölcseket csillag vezette Betlehembe, úgy vezessen bennünket az égi fény a mi egyetlen Urunkhoz és az egységhez, amelyért ő imádkozott! Testvéreim és nővéreim, induljunk el együtt, azzal a vággyal, hogy megtaláljuk, imádjuk, és hirdessük őt, „hogy higgyen a világ” (Jn 17,21)!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír