Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Galatáknak írt levélről szóló katekéziseink végére értünk. Mennyi minden van még Szent Pálnak ebben a szövegében, amin elgondolkodhattunk volna! Isten szava kimeríthetetlen forrás. Ebben a levélben az apostol evangelizátorként, teológusként és lelkipásztorként szólt hozzánk.

Antióchiai Szent Ignác püspök gyönyörűen fejezi ki magát, amikor ezt írja: „Csak egy olyan tanító van, aki beszélt, és amit mondott, az meg is történt; és mindaz, amit hallgatva tett, az méltó az Atyához. Aki birtokában van Jézus szavának, az hallgatását is meg tudja hallani” (Levél az efezusiaknak, XV,1–2). Elmondhatjuk, hogy Pál apostol képes volt hangot adni Isten eme hallgatásának. Legeredetibb meglátásai segítenek felfedezni a Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában rejlő felkavaró újdonságot. Igazi teológus volt, aki Krisztus misztériumát szemlélte, és alkotó elméjével közvetítette azt. És

képes volt lelkipásztori küldetését is gyakorolni egy irányvesztett és összezavarodott közösséget szolgálva. Ezt különböző módszerekkel tette: iróniával, szigorral, szelídséggel…

Hangoztatta apostoli tekintélyét, ugyanakkor nem rejtette el jellemének gyengeségeit sem. A Lélek ereje valóban mélységesen behatolt szívébe: a feltámadt Krisztussal való találkozás meghódította és átalakította egész életét, és ő azt teljesen az evangélium szolgálatának szentelte.

Pál sosem egy kiegyezésre hajló, harcképtelen és erőtlen kereszténységet képzelt el, épp ellenkezőleg. Olyan szenvedéllyel védte a Krisztustól nyert szabadságot, hogy az ma is meghat bennünket, különösen, ha arra gondolunk, mennyi szenvedést és magányt kellett elviselnie. Meg volt győződve arról, hogy olyan meghívást kapott, amelyre csak ő tud válaszolni; és el akarta magyarázni a galatáknak, hogy ők arra a szabadságra kaptak meghívást, amely megszabadította őket a szolgaság minden formájától, mert az ősi ígéret örököseivé és Krisztusban Isten gyermekeivé tette őket.

És mivel tisztában volt a szabadság e felfogásának kockázataival, sosem kicsinyelte le annak következményeit.

Tisztában volt a keresztény szabadsággal járó kockázatokkal, de nem kicsinyelte le annak következményeit. Parréziával, azaz nyíltan és bátran bizonygatta a hívőknek, hogy a szabadság semmiképpen sem egyenlő a szabadossággal, és nem vezet elbizakodott önelégültséghez sem. Ezzel szemben Pál a szabadságot a szeretet hátterébe helyezte, és annak következetes gyakorlását a szeretet szolgálatába állította. Ezt az egész felfogást a Szentlélek szerinti élet horizontjába állította, amely beteljesíti az Isten által Izraelnek adott törvényt, és megakadályozza, hogy visszaessünk a bűn rabságába. A kísértés mindig arra irányul, hogy visszaforduljunk. A keresztények egyik meghatározása, mely a Szentírásban található, azt mondja, hogy

mi, keresztények nem olyan emberek vagyunk, akik visszafelé mennek, akik visszafordulnak.

Gyönyörű meghatározás! A kísértés az, hogy visszafelé haladjunk, hogy nagyobb biztonságban legyünk; hogy visszatérjünk csak a törvényhez, elhanyagolva a Lélektől kapott új életet. Pál ezt tanítja nekünk: az igazi törvény ebben a Lélektől kapott életben nyeri el teljességét, melyet Jézus adott nekünk. És ezt a Lélek szerinti életet csak szabadságban, keresztény szabadságban lehet megélni. És ez az egyik legszebb dolog!

E katekézissorozat végén úgy tűnik számomra, hogy kétféle magatartás alakulhat ki bennünk. Egyfelől az apostol tanítása lelkesedést vált ki belőlünk; késztetést érzünk arra, hogy azonnal a szabadság útját kövessük, hogy „a Lélek szerint járjunk”. Mindig a Lélek szerint járjunk: ez szabaddá tesz bennünket! Másfelől tudatában vagyunk korlátainknak, mert nap mint nap tapasztaljuk, mennyire nehéz tanulékonyan figyelni a Lélekre, követni az ő áldásos működését. Ekkor

ránk telepedhet a lelkesedésünket lelohasztó fáradtság. Csüggedtnek, gyengének, néha a világias mentalitást követő életmóddal szemben kirekesztettnek érezzük magunkat.

Szent Ágoston a tavon támadt vihar evangéliumi jelenetére utalva javaslatot fogalmaz meg arra vonatkozólag, hogy miként reagáljunk ebben a helyzetben. Azt mondja: „Krisztus hite a szívedben olyan, mint Krisztus a csónakban. Sértéseket hallasz, elcsigázott vagy, feldúlt vagy, és Krisztus alszik. Ébreszd fel Krisztust, rázd fel a hitedet! A legnagyobb zaklatottságban is képes vagy tenni valamit. Rázd fel a hitedet! Krisztus felébred, és szól hozzád… Tehát ébreszd fel Krisztust… Hidd el, amit mondott, és nagy nyugalom lesz a szívedben” (Beszédek, 163/B, 6). A nehéz időkben olyanok vagyunk – mondja Szent Ágoston –, mintha a csónakban lennénk vihar idején. És mit tettek az apostolok? Felébresztették Krisztust, aki aludt, miközben a vihar tombolt; de ő ott volt! Az egyetlen dolog, amit rossz időkben tehetünk, az, hogy „felébresztjük” Krisztust, aki bennünk van, de „alszik”, mint a csónakban. Pontosan így van.

Fel kell ébresztenünk Krisztust a szívünkben, és csak ekkor leszünk képesek az ő tekintetével szemlélni a dolgokat, ő ugyanis messzebbre lát a viharnál.

Az ő derűs tekintetén keresztül olyan panorámát láthatunk, amilyet magunk elképzelni sem tudunk.

Az apostol emlékeztet bennünket: nem engedhetjük meg magunknak, hogy a jócselekedetekben elfáradjunk ezen a kihívásokkal teli, mégis lenyűgöző úton. Ne fáradjatok bele a jócselekedetekbe! Bíznunk kell abban, hogy a Lélek mindig segítségünkre siet gyengeségünkben, és megadja nekünk a szükséges támogatást. Tanuljuk meg hát gyakrabban segítségül hívni a Szentlelket! Valaki mondhatná: „Hogyan kell segítségül hívni a Szentlelket? Mert én tudok imádkozni az Atyához a Miatyánkkal; tudom kérni a Szűzanyát az Üdvözléggyel; tudok imádkozni Jézushoz a Sebek imájával [vagy a „Krisztus Lelke, szentelj meg engem” imával – a ford.], de hogyan szólítsam meg a Szentlelket? Mi a Szentlélek imája?” A Szentlélekhez szóló ima spontán: a szívedből kell fakadnia. A nehéz pillanatokban azt kell mondanod: „Jöjj, Szentlélek!” A kulcsszó ez: „Jöjj!” A saját szavaiddal, a saját beszédmódoddal kell mondanod!

Jöjj, mert bajban vagyok, jöjj, mert sötétségben vagyok; jöjj, mert nem tudom, mit tegyek; jöjj, mert félek, hogy elbukom! Jöjj! Jöjj!”

Ez a Lélek szava, ezzel kell a Lelket segítségül hívnunk. Tanuljuk meg gyakrabban segítségül hívni a Szentlelket! Ezt megtehetjük egyszerű szavakkal a nap különböző időszakaiban. És magunknál tarthatjuk, talán a nálunk lévő kis evangéliumban [vagy Újszövetségben], azt a gyönyörű imát, amelyet az Egyház pünkösdkor szokott imádkozni: „Jöjj, Szentlélek Istenünk, add a mennyből érzenünk fényességed sugarát. / Jöjj, szegények atyja, te, bőkezűség Istene, lelkünk fényed hassa át. / Édességes vigaszunk, drága Vendég, szomjazunk, édes lélekújulás.” Jöjj! És folytatódik tovább… Gyönyörű ez az ima! Az ima lényege a „jöjj”. A Szűzanya és az apostolok így imádkoztak, miután Jézus felment a mennybe; egyedül voltak a felsőszobában [a cenaculumban], és a Lelket hívták segítségül. Jót fog tenni, ha gyakran imádkozzuk: Jöjj, Szentlélek! És a Lélek jelenlétével megvédjük a szabadságunkat. Szabadok leszünk, szabad keresztények, akik nem kötődnek a múlthoz a szó negatív értelmében, nem ragaszkodnak gyakorlatokhoz, hanem szabadok a keresztény szabadság értelmében, abban a szabadságban, amely éretté tesz bennünket. Ez az ima segít nekünk, hogy a Lélekben, szabadságban és örömben járjunk, mert amikor a Szentlélek jön, vele együtt jön az öröm, az igazi öröm. Az Úr áldjon meg benneteket!

Fordította: Tőzsér Endre SP