Szerdai katekézisét Ferenc pápa ezúttal a most hétfőn véget ért mongóliai apostoli útja kiértékelésének szentelte, immár a négynapos úton szerzett tapasztalatok jegyében. Mindenekelőtt látogatása célját hangsúlyozta ismételten: „Mongóliában egy alázatos és örömteli egyházzal találkoztam, amely Isten szívében van, és tanúságot tehetek az örömükről, amikor néhány napon át az Egyház középpontjában is lehettek”.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

Hétfőn tértem vissza Mongóliából – kezdte beszédét a Szentatya, majd köszönetet mondott mindazoknak, akik imával kísérték látogatását. Szívből jövő köszönetét nyilvánította  a mongol hatóságoknak, akik ünnepélyesen fogadták őt, különösen Hürelszüh elnök és Enkbajar úr, a Nagy Hurál elnöke, akik hivatalosan meghívták őt erre az útra. A pápa örömmel gondol vissza a helyi katolikus egyházra, valamint a nemes és bölcs mongol népre, mely oly nagy szívélyességet és szeretetet tanúsított iránta.

 

De miért is ment el a pápa olyan messzire, hogy meglátogassa a híveknek egy kicsinyke  nyáját? – tette fel sokak nevében a kérdést a Szentatya, amelyre így válaszolt: „Azért, mert éppen ott, távol a reflektorfényektől, találjuk meg gyakran Isten jelenlétének jeleit, aki nem a látszatot, hanem a szívet nézi, ahogy Sámuel könyvéből hallottuk (vö 1 Sám 16,7). Az Úr nem a színpad közepét keresi, hanem azok egyszerű szívét, akik vágynak utána és szeretik őt, anélkül, hogy színre lépnének, anélkül, hogy mások fölé akarnának kerekedni. Én abban a kegyelemben részesültem, hogy Mongóliában egy alázatos és örömteli egyházzal találkozhattam, amely Isten szívében van, és tanúságot tehetek az örömükről, amikor néhány napon át az Egyház középpontjában is lehettek. Megindító ennek a mongol közösségnek a története. Isten kegyelme által néhány misszionárius apostoli buzgóságából – amelyről e sorozatunkban elmélkedünk – keletkezett, akik az evangélium iránt szenvedéllyel eltelve mentek el körülbelül harminc évvel ezelőtt abba az országba, amelyet nem is ismertek.

A katolicitás egy megtestesült egyetemesség, amely ott talál rá a jóra, ahol éppen él

Megtanulták a nyelvét és jóllehet különböző nemzetekből származtak, egy egységes és valóban katolikus közösségnek adtak életet. Ez ugyanis a „katolikus” szó jelentése: „egyetemes”. De nem homogenizáló, mindent egyenlővé tevő egyetemességről van szó, hanem inkulturált egyetemességről. Ez a katolicitás egy megtestesült egyetemesség, amely ott talál rá a jóra, ahol él, és szolgálja azokat az embereket, akikkel együtt él. Így él az Egyház: szelíden tanúskodik Jézus szeretetéről, az élettel először a szavak előtt, tanúskodik továbbá az igazi gazdagság boldogságáról, valamint az Úr és a testvérek szolgálatáról. Így született meg az a fiatal Egyház a felebaráti szeretet nyomán, amely a hit legjobb tanúságtétele.

 

A pápa megemlítette, hogy látogatása végén abban az örömben részesült, hogy felszentelhette az „Irgalom Házát”, az első karitatív művet Mongóliában, amely kifejezi a helyi egyház összes alkotóelemét. Ez a ház mintegy a keresztények „névjegye”, mely minden közösséget arra hív, hogy legyen az irgalmasság háza, vagyis olyan nyitott és befogadó hely, ahol bárkinek a nyomorúsága szégyen nélkül találkozhat Isten irgalmasságával, amely felemel és meggyógyít. Ez tehát a mongol egyház tanúsága a különböző országokból érkezett misszionáriusokkal, akik egynek érzik magukat az emberekkel, szívesen szolgálják őket és felfedezik a már ott meglévő mindenféle szépet. Ám ezek a misszionáriusok nem „áttéríteni” mentek oda, ami nem evangéliumi út, hanem, hogy úgy éljenek, mint a mongol nép, beszéljék az ő nyelvüket, hogy megértsék annak a népnek az értékeit, hogy az Evangéliumot hirdessék mongol módon, mongol szavakkal. Elmentek és ott „inkulturálódtak”, átvették a mongol kultúrát, hogy abban hirdessék az evangéliumot – fűzte hozzá szabadon a Szentatya, majd örömmel számolt be arról, hogy ő maga is tapasztalatot szerzett erről a szépségről, azáltal is, hogy megismert néhány embert, meghallgatta történeteiket, nagyra becsülve Isten-keresésüket.

 

A pápa éppen ezért hálás a vasárnapi vallásközi és ökumenikus találkozóért, hiszen Mongóliának nagy buddhista hagyománya van, sok ember éli meg vallását csendben, őszinte és elkötelezett módon, mások iránti szolgálattal és saját szenvedélyeik elleni küzdelemmel. Gondoljunk csak arra – figyelmeztetett a pápa –, hogy a jóság magvai a maguk elrejtettségében a világ kertjében mily sok hajtást hoznak, miközben rendszerint csak a kidűlő fák zajáról beszélünk! Az emberek ugyanis szeretik a botrányt és ezért mondják: „Nézd csak, milyen barbárság, kidőlt egy fa, milyen zajt csapott!” –, de  sajnos nem látják azt az erdőt, amely napról napra csendben növekszik. Döntő fontosságú tehát annak az ismerete, hogy meglássuk és felismerjük a jót. Gyakran azonban csak olyan mértékben értékelünk másokat, amennyire megfelelnek az elképzeléseinknek. Fontos tehát, miként a mongol nép is teszi, hogy tekintetünket felfelé, a jó fénye felé irányítsuk. Csak így, a jó felismeréséből kiindulva épül fel a közös jövő; csak a másik megbecsülésével segíthetünk nekik a fejlődésben.

 

Végül katekézisét így foglalta össze a Szentatya: „Ázsia szívében jártam, és jót tett nekem. Jó dolog párbeszédet folytatni ezzel a nagy kontinenssel, megragadni üzeneteit, megismerni bölcsességét, ahogy a világot látják, ahogy átölelik az időt és a teret. Jó volt találkoznom a mongol néppel, amely őrzi gyökereit és hagyományait, tiszteli az időseket és harmóniában él a környezetével. Ők egy olyan nép, melynek szeme az eget kémleli és érzi a teremtés leheletét. Mongólia határtalan és néma területére gondolva hagyjuk, hogy kitáguljanak tekintetünk határai, tekintsünk tágasan, fel a magasba és ne váljunk apró dolgok rabjaivá, hanem lássuk meg a másokban létező jót, ami képes kitágítani az ember látókörét, kitágítani a szívét, hogy megértse, közel legyen minden emberhez és minden civilizációhoz – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.