A napok óta tartó heves esőzések után ismét egy napsugaras Szent Péter téren tarthatta meg Ferenc pápa szerdán a szokásos általános kihallgatást, folytatva az evangélium hirdetése szenvedélyének tanúságtevőiről szóló katekézisét. Ez alkalommal Isten Szolgája, Madeleine Delbrêl, 19. századi francia nő tanúságtételét méltatta, aki megtérése után, „miközben az utca embereit evangelizálta, evangelizálódott ő maga is”.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán     

  

Az evangélium hirdetése iránti szenvedély számos tanúja, a szenvedélyes evangéliumhirdetők közt ma egy huszadik századi francia nő, Isten tiszteletreméltó szolgája, Madeleine Delbrêl alakját mutatom be – kezdte katekézisét a pápa. Ő 1904-ben született és 1964-ben halt meg, szociális munkás, író és misztikus volt, és több mint harminc évig élt Párizs szegény és munkás negyedében. Az Úrral való találkozástól elkápráztatva ezt írta: „Ha egyszer megismertük Isten szavát, nincs jogunk azt el nem fogadni; ha egyszer megkaptuk, nincs jogunk nem megengedni, hogy az megtestesüljön bennünk, s ha egyszer bennünk testet öltött, nincs jogunk azt magunknak megtartani, mert attól a pillanattól fogva azokhoz tartozunk, akik Isten szavára várnak”. Szép, gyönyörű szép, amit írt – tette hozzá a pápa.

 

Madeleine fiatalkorában agnosztikus volt, nem hitt semmiben, de nagyjából húsz évesen találkozott az Úrral, amikor néhány hívő barátjának tanúságtétele mélyen megérintette. Ekkor indult el Isten keresésére, hangot adva annak a mélységes szomjúságának, amit magában érzett, és eljutott annak a megértéséig, hogy az „üresség, mely benne kikiáltotta az ő gyötrelmét”, valójában Isten volt, aki kereste őt. A hit öröme arra indította, hogy az Egyház szívében és a világ szívében egy teljes egészében Istennek adott élet döntését érlelje ki, egyszerűen testvérileg osztozva az „utcák embereinek” az életében. Költői képpel így fordult Jézushoz: „Hogy Veled legyünk a Te utadon, mennünk kell, még akkor is, ha lustaságunk azt kéri, hogy maradjunk. Arra választottál minket, hogy egy furcsa egyensúlyban maradjunk, olyan egyensúlyban, melyet csak mozgásban, csak lendületben lehet biztosítani és megtartani. Kicsit olyan ez, mint egy bicikli, amelyet nem lehet megtartani, csak ha pedálozunk [...] Csak úgy tudunk egyenesen maradni, ha előrehaladunk és mozgunk, a szeretet lendületével”. Ezt nevezi Madeleine „a bicikli spiritualitásának”. Csak haladás közben, futás közben élünk a hit egyensúlyában, ami ugyan egyfajta kiegyensúlyozatlanság, de hát ez így van a biciklivel! Ha megállsz, nem tart meg! – fűzte hozzá a pápa.

 

Madeleine szíve folytonosan „kilépő” szív volt, hagyta, hogy a szegények kiáltása megszólítsa őt. Érezte, hogy az evangélium élő Istenének égetnie kell bennünket, amíg az ő nevét el nem visszük mindazoknak, akik még nem találták meg. Ebben a lelkületben, a világ megrendülései és a szegények kiáltása felé fordulva Madeleine elhivatottnak érzi magát, hogy „szó szerint megélje Jézus szeretetét, kezdve az irgalmas szamaritánus olajától egészen a golgotai ecetig, így adva neki a szeretetet szeretetből […], mert ha fenntartás nélkül szeretjük őt, és ha engedjük magunkat a végsőkig menően szeretni, akkor a felebaráti szeretet két nagy parancsolata megtestesül bennünk és eggyé válik”.

 

Végül Madeleine még egy másik dologra is tanít minket: az evangelizálás evangelizálja az embert. Miközben evangelizálunk, evangelizálnak minket, ahogy Pál apostol tanítja: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Tehát evangelizálva, evangelizálódunk mi is – foglalta össze a pápa. Az evangélium e tanúságtételére tekintve mi is megtanuljuk, hogy életünk minden személyes vagy társadalmi helyzetében és körülményében jelen van az Úr, és arra hív, hogy éljünk a mi saját korunkban, osszuk meg mások életét, vegyünk részt a világ örömeiben és bánataiban. Különösen is azt tanítja nekünk, hogy még a szekularizált környezet is segít a megtérésben, mert a nem hívőkkel való érintkezés arra készteti a hívőt, hogy folyamatosan felülvizsgálja hitét, és újra felfedezze a hitet annak lényegi mivoltában. Madeleine Delbrêl tanítson meg bennünket, hogy megéljük ezt a „mozgásban” lévő hitet, mondjuk így, ezt a termékeny hitet, amikor a hit minden műve a szeretet cselekedetévé válik az evangélium hirdetése által – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.

 

 A katekézist követően a Szentatya megismételte buzdítását, hogy imádkozzanak a különféle konfliktusoktól szenvedő népekért, különös tekintettel a meggyötört Ukrajnára, valamint az izraeliekre és palesztinokra. A gyerekek, idősek, betegek és fiatalok által elszenvedett fájdalommal szembesülve ismét elhangzott a felhívása: „A háború mindig vereség, ezt ne feledjük! Gyermekek szenvednek, betegek szenvednek, öregek szenvednek, sok fiatal hal meg. A háború mindig vereség, ne felejtsük el, mindig vereség!”

 

Ferenc pápa a Lateráni Szent János-bazilika felszentelésének liturgikus ünnepe kapcsán, melyet november 9-én, csütörtökön tartanak, azt kérte, hogy „váljunk mi magunk élő kövekké az Úr szolgálatában”. Végül a lengyel zarándokokat üdvözölve a pápa megemlítette Lengyelország függetlensége visszaszerzésének küszöbön álló évfordulóját, amely november 11-én lesz. „Ez az évforduló arra ösztönöz, hogy legyetek hálásak Istennek és adjátok tovább történelmeteket az új nemzedékeknek”.