A megkülönböztetésről tartott katekézis-sorozata nyolcadik témájaként Ferenc pápa most a vigasztalanság eredetére kérdezett rá. Ez a tipikusan Szent Ignác-i fogalom nem annyira szomorúságra utal, hanem inkább a kegyelem-vesztettség nehéz lelki állapotára, melyben azonban üdvös továbblépés lehetőségei rejlenek. A katekézist a vigasztalannak tűnő esős idő ellenére a Szent Péter téren tartották meg eső nélkül, sőt a kihallgatás második felét már napfényben élvezhették a zarándokok.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán             

„Így szóltam magamban bízva: Nem ingok meg soha, mert jóságod, Uram, szilárd hegyre állított. De mikor elrejtetted arcodat, megrendültem. Uram, akkor hozzád kiáltottam, Istenemhez könyörögtem irgalomért. Panaszomat öröménekre változtattad, leoldottad vezeklőruhám és örömmel öveztél körül” – hangzott a témát megalapozó isteni szóként a 30 zsoltár üzenete (Zsolt 30, 7-9.12), melyet a katekézis kezdetén olvastak fel a világnyelveken.

„Újrakezdjük ma a megkülönböztetésről szóló katekézist. Láttuk, mennyire fontos olvasni, azaz értelmezni azt, ami belül mozgat minket, hogy ne hozzunk elkapkodott döntéseket pillanatnyi érzések nyomán, nehogy akkor bánkódjunk, amikor már túl késő. Vagyis először olvassuk a történteket és utána hozzunk döntést” – kezdte beszédét a pápa.

 

Ebben az értelemben még a vigasztalanság lelki állapota is – amikor sötétség és szomorúság van szívünkben – a növekedés lehetősége lehet számunkra. Ugyanis ha nincs bennünk egy cseppnyi elégedetlenség, egy pici egészséges szomorúság, az egyedüllétre való egészséges képesség, hogy menekülés nélkül önmagunkkal maradjunk, akkor azt kockáztatjuk, hogy mindig a dolgok felszínén maradunk, és soha nem lépünk kapcsolatba életünk központjával. Az elhagyatottság „lelki megrázkódtatást” okoz, hiszen ha valaki szomorú, olyan, mintha lelkileg megrendült volna, és ez figyelmessé tesz, segíti éberségünket és alázatunkat, továbbá megóv a szeszélyességtől.             

Ezek az életben való előrehaladás nélkülözhetetlen feltételei, a lelki életben is. Ha tökéletes, de „aszeptikus”, érzéketlen békesség lesz a választásaink és magatartásunk döntő szempontja, akkor az embertelenné tesz bennünket.

 

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az érzéseinket, mert emberek vagyunk, és az érzések ember-mivoltunk részét képezik. Az érzéseink megértése nélkül embertelenek lennénk, érzéseink átélése nélkül közömbösek lennénk mások szenvedése iránt, és képtelenek lennénk elfogadni saját szenvedésünket. Érzéseink figyelembe vétele nélkül ezt a „tökéletes nyugalmat” nem lehet elérni a közömbösség útján. Ferenc pápa példát hozott az érzéketlen magatartásra: „Én nem keveredek bele a dolgokba, én távolságot tartok”. De ez nem élet, ez olyan, mintha egy zárt laboratóriumban élnénk, csakhogy ne legyenek mikrobák és betegségek. Sok szentnek éppen a nyugtalanság adott döntő lökést, hogy életük megváltozzon. Ez a mesterséges nyugalom nem megy, ellenben az egészséges nyugtalanság, a nyugtalan és próbálkozó szív az hasznos nekünk. Példaként említette meg a pápa Szent Ágoston, Edith Stein, Cottolengo és Foucauld atya eseteit.

 

A fontos döntéseknek ára van, amit az élet kínál, mindenki számára elérhető árat. Vagyis a fontos döntések nem a lottósorsolásból származnak. Annak ára van, amit nekünk kell megfizetni. Az ember a szívével fizeti meg az árat, a döntés árán, kis erőfeszítés árán. Nem ingyenes, de mindenki számára megfizethető. Mindnyájunknak fizetnünk kell ezért a döntésért, hogy kilépjünk a közöny állapotából, amely mindig a mélybe sodor minket. A vigasztalanság másfelől felhívás az ingyenességre is, hogy ne mindig csak az érzelmi elégedettség motiváljon minket. A vigasztalanság egyúttal lehetőséget kínál a növekedésre, hogy érettebb, tartalmasabb kapcsolatba lépjünk az Úrral és szeretteinkkel, egy olyan kapcsolatot, amely nem marad meg csupán az adok-kapok szintjén. A gyerekkor példáit említette a pápa, amikor azért  kerestük a szüleinket, hogy valamit, játékot, pénzt fagyira, vagy engedélyt kapjunk tőlük. De így nem önmagukért kerestük őket, hanem érdekből. Mégis, a legnagyobb ajándék ők maguk, a szülők, amit akkor értünk meg, amikor felnövünk.

Sok imánk ilyen jellegű, melyekben kéréssel fordulunk az Úrhoz anélkül, hogy valóban érdeklődnénk iránta. Menjünk hozzá, merjünk kérni az Úrtól! – sürgette a pápa, hiszen az evangélium tanúsága szerint Jézust gyakran épp azért keresték az emberek, hogy kéréseikkel elérjenek valamit, gyógyulást, anyagi segítséget, de nem azért, hogy vele legyenek. Noha tömegek vették körül, Jézus mégis egyedül volt. Néhány szent és művész eltöprengett Jézus ezen helyzetén: talán furcsának tűnne azt kérdezni tőle: Hogy vagy, Uram? Mégis, ezen az úton igazi, őszinte kapcsolatba kerülhetünk emberségével, szenvedésével, sőt sajátos magányával is, azzal az Úrral, aki teljesen megosztotta velünk az életét. A pápa azt ajánlotta, hogy tanuljuk meg az Úrral lenni, minden egyéb szándék nélkül, ahogy az ember teszi ezt a szeretteivel: szeretnénk mind jobban megismerni őket, mert jó dolog velük együtt lenni.

 

Katekézise végén a pápa a lelki élet jellegét értelmezte. A lelki élet nem technika, nem is benső jóléti program, hanem alapvetően kapcsolat az élő Istennel, amit nem tudunk kifejezni a fogalmainkkal. A vigasztalanság a legnyilvánvalóbb cáfolata az ellenérvnek, miszerint az Isten egy bebeszélés, vágyaink egyszerű kivetítése lenne. A vigasztalanságban az ember nem érez semmit, minden sötét, de Istent keressük ebben a vigasztalanságban. Ha ő a vágyaink kivetítése lenne, akkor tervezhetnénk őt, akkor boldogok és elégedettek lennénk, mint egy önmagát ismétlő lemez, ugyanazzal a zenével. Ellenben, aki imádkozik, rádöbben, hogy annak eredménye kiszámíthatatlan. A Biblia bizonyos tapasztalatai, melyek régebben nagy hatást okoztak, ma furcsa módon nem keltenek lelkesedést. Ugyanakkor olyan tapasztalatok, találkozások, olvasmányok, melyeket régen észre sem vettek, sőt amelyeket szívesebben elkerültek volna, mint például a kereszt magtapasztalása, most hatalmas, nem várt békét teremtenek. Ne féljünk tehát a vigasztalanságtól, hordozzuk tovább állhatatosan és ne meneküljünk tőle!  - buzdított szabadon a Szentatya. A vigasztalanságban próbáljuk megtalálni Krisztus szívét, megtalálni az Urat. És mindig megjön a válasz. Befejezésül azt ajánlotta, hogy soha ne csüggedjünk a nehézségekkel szemben, nézzünk szembe határozottan a próbatételekkel, mert kegyelme segítségével az Isten soha nem hagy minket cserben. Ne engedjünk annak a hangnak, mely makacsul el akarja terelni figyelmünket az imától, hanem leplezzük le a kísértő hangját egyszerűen azzal, hogy ellenkezőjét tesszük annak, amit súg nekünk! – zárta a vigasztalanságról szóló katekézisét Ferenc pápa.

A katekézist követő köszöntések után a pápa ismételten erőteljes felhívást intézett Ukrajna békéjéért: „Fájdalommal és aggodalommal értesültem az Ukrajna elleni új, még intenzívebb rakétatámadásról, amely számos polgári személy halálát okozta és jelentős károkat okozott az infrastruktúrában. Imádkozzunk, hogy az Úr térítse meg azoknak a szívét, akik még mindig háborúra törekednek, továbbá  juttassa győzelemre a békevágyat a meggyötört Ukrajnának, hogy elkerülje a háború kiszélesedését és előkészítse az utat a tűzszünet és a párbeszéd számára.