Az imádságról folytatott, 38 részből álló katekézis sorozata után Ferenc pápa új témát választott: Szent Pál apostol Galatákhoz írt levelének néhány fontos szempontját elemzi a következő szerdai kihallgatások során. Most első alkalommal a levél megírásának a körülményeit magyarázta, különös tekintettel azokra a problémákra, melyekkel a Népek Apostolának szembesülnie kellett. Ezek a problémák ma is jelen vannak az egyházban, mint például a múlt megőrzéséhez való merev ragaszkodás.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

                   

Az imádságnak szentelt hosszú utat követően most a katekézis új ciklusát kezdjük el. Kívánom, hogy az imáról szóló katekézis után egy kicsit jobban tudjunk imádkozni – kezdte beszédét a pápa, utalással az előző sorozatára. Most Szent Pál apostol Galatákhoz írt levelének néhány fontos témáját szeretném értelmezni. Ez egy nagyon fontos levél, mondhatnám döntő jellegű, nemcsak az apostol jobb megismerése szempontjából, hanem főként azért, hogy fontolóra vegyünk néhány témát, amelyekkel alaposan foglalkozik, bemutatva az evangélium szépségét. Ebben a levélben Pál több életrajzi hivatkozást említ, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy megismerjük a megtérését és azt a döntését, hogy életét Jézus Krisztus szolgálatába állítja. Ezentúl a hit számára néhány nagyon fontos kérdéssel is foglalkozik, mint például a szabadság, a kegyelem és a keresztény életmód, amelyek rendkívül időszerűek, mert napjaink egyházának számos aspektusát érintik. Ez egy nagyon időszerű levél, úgy tűnik, a mi korunkra íródott – hangsúlyozta a pápa.

 

Első vonásként a pápa az apostol nagy evangelizáló művét emelte ki, hiszen Pál kétszer is meglátogatta a galaták közösségeit apostoli útjai során. Pál ennek a térségnek a keresztényeihez fordul. Nem tudjuk, hogy pontosan milyen földrajzi egységhez tartozik, és a levél megírásának az időpontját sem ismerjük. Azt tudjuk, hogy a galaták ősi kelta nép, mely sok viszontagság után Anatólia kiterjedt vidékén telepedett le, melynek egykori központja Anküra volt, a mai Ankara, vagyis Törökország fővárosa. Pál csak annyit említ, hogy egy betegség miatt kényszerült a térségben maradni (vö Gal 4,13). Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben ellenben spirituális magyarázatot ad, mondván: „A Szentlélek megtiltotta, hogy Ázsiában hirdessék az Isten szavát, ezért Frígia és Galácia felé vették útjukat” (ApCsel 16,6). A pápa szerint a két tény nem mond egymásnak ellen, inkább azt jelzik, hogy az evangelizálás útja nem függ mindig a mi akaratunktól és terveinktől, hanem azt a készséget igényli, hogy hagyjuk formálni magunkat és más utakat követni, amiket korábban nem láttunk előre. Ferenc pápa itt szabadon hozzáfűzte, hogy „köztetek van egy család, mely, amikor köszöntött engem elmondta, hogy lettül kell tanulniuk és nem tudom, még milyen más nyelven, mert „misszionáriusként” mennek arra a földre. A Szentlélek visz ma is, megannyi misszionáriust, akik elhagyják a hazájukat és egy másik országban mennek, hogy ott missziót folytassanak”.

 

Azonban megerősíthetjük, folytatta a pápa, hogy az apostol fáradhatatlan evangelizáló munkájában elszórtan több kis közösséget is létrehozhatott Galácia térségében. A pápa röviden kifejtette Pál apostol egyházalapító módszerét. Amikor megérkezett egy városba, egy néphez, egy térségbe, nem épített azonnal egy katedrálist. Semmit. Ellenben kicsi közösségeket teremtett, melyek a mai keresztény kultúránk kovásza. Kis közösségeket kezdett kiépíteni és ezek a kis közösségek növekedtek, növekedtek és előre haladtak. Említést tett a pápa egy levélről, melyet a múlt héten kapott Pápua Új Guinea egyik misszionáriusától, aki azt mondja, hogy egy erdőségben hirdeti az evangéliumot azoknak az embereknek, akik nem is tudják, kicsoda Jézus Krisztus. Ez szép! Kis közösségek megteremtésével kezdik. Ma is ez a módszer az első evangelizáció evangelizációs módszere.

 

A pápa kitért Pál apostol lelkipásztori aggodalmára, aki - mint csupa tűz -, miután megalapította ezeket az egyházakat, rájött egy nagy veszélyre, a pásztor anyaként és apaként megérezte a gyerekeik veszélyeit, vagyis azt, hogy miként növekednek tovább a hitben. Mert a veszélyek jönnek és gyarapodnak, amint valaki mondta: “A keselyűk azért jönnek, hogy kiírtsák a közösséget”. Valójában a zsidóságból való néhány keresztény beszivárgott oda, és álnokul elkezdett az apostol tanításával ellentétes tanokat elhinteni, méghozzá egészen az ő személye bemocskolásáig menően. Elkezdték a tanítást, „ez igen, ez nem”, aztán bemocskolták az apostolt. Ez az út mindig, megfosztani az apostolt a tekintélyétől. Amint látjuk, ez egy ősi taktika, mely némely alkalommal az igazság egyedüli birtokosainak tünteti fel magát, ők a tiszták, és azt célozzák, hogy rágalmakkal lerontsák mások munkáját. Pál ezen ellenfelei azt tartották, hogy a pogányokat is körül kell metélni és a mózesi törvény szabályai szerint kell élni. Visszatértek az előzőek megtartásához, amiket az Evangélium már meghaladt. Így tehát a galatáknak le kellett volna mondani kulturális identitásukról, hogy alávessék magukat a zsidók tipikus előírásaihoz és szokásaihoz. De nemcsak ez. Ezek az ellenfelek azt tartották, hogy Pál nem is igazi apostol, ennélfogva nincs semmi meghatalmazása, hogy az evangéliumot hirdesse. Oly sokszor látjuk ezt mi is! Gondoljunk csak néhány keresztény közösségre vagy egyházmegyére. Elkezdik a történetekkel és aztán a plébános, a püspök lejáratásával végzik. Ez a gonoszság útja, azoké az embereké, akik megosztanak, akik nem tudnak építeni. A Galata levélben ezt a módszert látjuk – állapította meg a pápa.

 

A galaták válsághelyzetbe kerültek. Mit is kellett volna tenniük? Meghallgatni és követni azt, amit Pál hirdetett nekik, vagy inkább az új prédikátorokra hallgatni, akik megvádolták őt?  - tette fel a kérdést a pápa. Nem nehéz elképzelni a bizonytalanság állapotát, amely átjárta a szívüket. Számukra, akik megismerték Jézust és hittek a halálával és feltámadásával megszerzett üdvösség művében, mindez valóban egy új élet, a szabadság életének kezdete volt. Elkezdtek egy utat, amely lehetővé tette számukra, hogy végre szabadok legyenek, annak ellenére, hogy történelmüket sokféle erőszakos rabszolgaság övezte, nem utolsósorban az, amely Róma császárának vetette alá őket. Ezért az új prédikátorok kritikájával szemben zavarttá váltak és bizonytalanul érezték magukat, hogy miként is viselkedjenek: „De kinek van igaza? Ennek? Pálnak? Vagy ezeknek az embereknek, akik most érkeztek és más dolgokat tanítanak, nem igaz? Kire is hallgassak? Röviden: a tét nagyon nagy volt! – foglalta össze a pápa. Ez az állapot – ahogy arra pápa a közelmúltban említést tett – nem áll messze attól a tapasztalattól, ahogy napjainkban sok keresztény él. Valójában ma sem hiányoznak olyan prédikátorok, akik - különösen az új kommunikációs eszközök révén - meg tudják zavarni a közösségeket. Elsősorban nem azért tűnnek fel, hogy hirdessék Isten evangéliumát, aki az embert a Megfeszített és Feltámadott Jézusban szereti, hanem ragaszkodnak ahhoz, hogy ők az “igazság őrzői” - így hívják magukat –, ami a legjobb módja kereszténynek lenni. Határozottan állítják, hogy az igazi kereszténység az, amihez ők tartoznak. Gyakran azonosítják azt a múlt bizonyos formáival, és vélik, hogy a mai válság megoldása a visszatérés a múlthoz, hogy el ne veszítsék a hit eredetiségét.  Még ma is, mint egykor, fennáll annak a kísértése, hogy bezárkózzanak bizonyos múltbeli hagyományokban megszerzett bizonyosságba.

 

De hogyan ismerhetjük fel ezeket az embereket? – kérdezte a pápa. Például egyik ismertetőjelük a merevség. Az evangélium hirdetése, mely szabaddá és örömtelivé tesz bennünket, ezeket az embereket merevvé teszi. A merevség azt jelenti: ezt meg kell tenni, a másikat meg nem kell megtenni. Merevség jellemzi ezeket az embereket. Pál apostolnak a Galatákhoz írt levele tanításának követése jót tesz nekünk abban, hogy megértsük, melyik utat kell követnünk. Az apostol által jelzett út megszabadító jellegű, a megfeszített és feltámadott Jézus mindig új útja; ez az igehirdetés útja, amely alázat és testvériség révén valósul meg. Ezek az új prédikátorok nem tudják, mi az alázat, mi a testvériség; ez a szelíd és engedelmes bizalom útja, de ezek az új prédikátorok nem ismerik sem a szelídséget, sem az engedelmességet. Ez a szelíd és engedelmes út abban a bizonyosságban halad tovább, ahogy a Szentlélek az egyház minden korszakában működik. Végső értelemben az egyházban jelenlévő Szentlélekbe vetett hit visz tovább bennünket és ez a hit üdvözít minket – zárta katekézisét Ferenc pápa.