Az apostoli buzgalomról szóló sorozatában Ferenc pápa ezúttal a kolostorok és monostorok falai közt élő szerzetesek és szerzetesnővérek sajátos evangelizáló szolgálatáról elmélkedett a szerdai általános kihallgatás keretében. Az egész egyház gondját a szívükre veszik és az Istenhez emelik közbenjáró imádságukat.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán   

Pál apostol és a vértanúk apostoli buzgóságának példája után Ferenc pápa a szerzetesek és szerzetesnővérek evangéliumi tanúságtételét értelmezte. Ők lemondanak a világról, hogy Jézust kövessék a szegénység, a szüzesség és az engedelmesség útján, mindenki javára. De fölmerül a kérdés, hogy vajon nem lenne-e jobb, ha erejüket közvetlenül a misszióra fordítanák, úgy, hogy kijönnek a kolostorból. Valójában – adta meg a választ a pápa – a szerzetesek az igehirdetés dobogó szíve, imádságuk oxigén Krisztus teste tagjainak és láthatatlan erő a misszió javára.

 

Ennek jegyében korántsem véletlen, hogy a missziók védőszentje éppen egy szerzetes, a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz, aki így ír a hivatásáról: „Megértettem, hogy az egyháznak szíve, szeretettől égő szíve van. Megértettem, hogy csak a szeretet készteti tettekre az Egyház tagjait, és ha ez a szeretet kialszik, az apostolok nem hirdették volna tovább az evangéliumot, a mártírok nem ontották volna tovább a vérüket. Megértettem és megismertem, hogy a szeretet minden hivatást felölel [...]. Aztán nagy örömmel és a lélek mámorával így kiáltottam fel: Ó, Jézusom, szerelmem, végre megtaláltam a hivatásomat. Az én hivatásom a szeretet. […] Anyámnak, az Egyháznak a szívében, én leszek a szeretet”. A szemlélődő férfi és női szerzetesek csendben imádkoznak és dolgoznak az egész egyházért. És ez az a szeretet, mely testet ölt, amikor imádkoznak és dolgoznak az egyházért – fűzte hozzá szabadon a Szentatya.  

 

Kis Szent Teréz példája mellett Ferenc pápa Nareki Szent Gergely egyháztanító lelkiségét emelte ki. Az 1000 körül élt örmény szerzetes egy imakönyvet hagyott ránk, amelyben a kereszténységet elsőként felvevő örmény nép hitét őrzi és tanúsítja, mely Krisztus keresztjébe kapaszkodva oly sokat szenvedett a történelem során. Szent Gergely szinte egész életét a nareki kolostorban töltötte, ott ismerte meg alaposabban az emberi lélek mélységeit. Műveiben a költészet és az imádság egymást karöltve lett az örmény irodalom és spiritualitás csúcsa. A legszembetűnőbb vonása éppen az egyetemes szolidaritás, amelyet ő híven tolmácsol. A férfi és női szerzetesek között létezik ez az egyetemes szolidaritás: bármi is történjék a világban, az az ő szívükben azonnal helyet talál és imádkoznak érte. Szívük mintegy antennaként fogja a világban történteket, és így imádkoznak és közbenjárnak a világért. Egységben élnek az Úrral és mindenkivel. Osztoznak minden ember sorsában, életüket nekik szentelik. A Bánat könyvében ezt írja Nareki Szent Gergely: „Az egész földet magamban hordom, mégis az egész világ képviselője vagyok, hogy elmondjam érte imáimat”. Úgy hívják ezt, mint „az egész világ imafelajánlása”. Ő mindenkivel egységben élt, és mindenkinek irgalmat kért, az ember nyomorúságaiból kiindulva, amelyeket nem másokban, hanem mindenekelőtt önmagában látott. Azt mondja: „Önként vállaltam magamra minden hibát, az első atyától kezdve az utolsó leszármazottjáig.

 

Az imádkozó és közbenjáró szerzetesek úgy élnek, ahogy Jézus tette, aki magára vette a világ problémáit, nehézségeit, betegségeit. Így a szerzetesek is sok mindent tesznek és imádkoznak értünk, ezért ők valóban nagy evangelizálók. A kolostorok lakói példával, közbenjárással és napi munkával szolgálnak. Könnyezve sírnak, sírnak a saját bűneikért és a világ bűneiért is és felemelt kézzel és emelkedett szívvel imádkoznak. A Szentatya szerint valamiképpen ők egyfajta „tartalék” az Egyházban, ők jelentik az igazi erőt, amely Isten népét továbbviszi, és innen származik az emberek azon szokása, hogy a kolostorokba járva imádságot kérjenek tőlük. A pápa azt ajánlotta, hogy nagyon jó lesz nekünk, ha ellátogatunk a kolostorokba, ahol a szerzetesek imádkoznak és dolgoznak. Hozzátette a kérését,  hogy adjon az Úr új kolostorokat, benne szerzeteseket és szerzetesnőket, akik közbenjárásukkal előre viszik az Egyházat.

Nareki Szent Gergely számára nagyon fontos volt az a mód, ahogyan az Istentől kérünk valamit. Ő aprólékosan felsorolja a szorongásokat, szükségleteket, hibákat, hogy ezeket az isteni irgalmasság eltörölhesse. Szinte küzd az Istennel, amikor így szól Hozzá: „Könnyebb neked feloldani azokat, mint nekem kimerült jobbommal lefesteni! Kímélet nélkül írtam róluk, hogy ó, Te Áldott, nagylelkűen eltöröld azokat”. A szent szerzetes arra tanít bennünket, hogy ne elhamarkodottan járjunk közben, hanem úgy, hogy helyzeteket, történeteket, szorongásokat, problémákat viszünk az Úr elé. Buzgóságra tanítja a világot, hogy Isten irgalmassága felé forduljon  és arra hív fel, hogy imádkozzunk azokért, akik nem imádkoznak és nem ismerik Istent. Ő azonban mindig tiszteletben tartja szabadságunkat és  üdvtervének megvalósításához szüksége van szabadon imádkozó és önmagát felajánló emberekre, akik elhozzák a távol lévőket, hogy az Isten a szívükben és életükben megnyilvánuljon. Nareki Szent  Gergely jól érezte ezt, ő nem egyedül imádkozott, hanem kóruskönyörgésbe merült, közösségben az angyalokkal és a szentekkel, minden haldoklóval és rászorulóval együtt. Erre először neki magának volt szüksége: „Fogadj el engem – kérte az Istentől – velük együtt, mint aki nélkülözi a Te emberek iránti nagy szereteted” – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.