A szerdai általános kihallgatás során Ferenc pápa folytatta Szent Pál apostol galatákhoz írt levelének magyarázatát. A törvény és a kegyelem helyes kapcsolatának értelmezése indította a Népek apostolát arra, hogy keményen szembeszálljon Péter apostol antióchiai kétszínű magatartásával, aki az “igazság miatti félelmében” cserbenhagyta a pogányságból megtérteket.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán  

 

A kihallgatás kezdetén a világnyelveken felolvasták a Galata levél második fejezetéből azt a részt, melyben Pál szemrehányást tesz Péternek: „Amikor azonban Péter Antióchiába érkezett, szembeszálltam vele, mert okot adott rá. Mielőtt ugyanis néhányan átjöttek volna Jakabtól, együtt étkezett a pogányokkal, azután azonban, hogy ezek megjelentek, visszahúzódott és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől. Az ingadozásban a többi zsidó is követte, sőt még Barnabást is belesodorták a kétszínűségbe. Amikor tehát láttam, hogy viselkedésük nem egyezik az evangélium tanításával, mindnyájuk előtt megmondtam Péternek: Ha te zsidó létedre pogány módon, és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?” (Gal 2,11-14).

 

Beszéde kezdetén a pápa megkérdezte, vajon miféle súlyos dolog történt, ami Pált ilyen kemény szavakra indította. Talán túlzott és túl nagy teret engedett személyes karakterének? Pál a Galata levélben szándékosan utal erre az eseményre, mely évekkel korábban történt Antióchiában. Tudatosan emlékezteti a galatai keresztényeket, hogy egyáltalán ne hallgassanak olyan közösségekre, melyek a körülmetélés szükségességéről prédikálnak és így a „Törvény alá” kerülnek, annak minden előírásaival együtt. Ferenc pápa emlékeztetett „ezekre a fundamentalista prédikátorokra, akik odaérkezve zavart keltettek és megbontották a közösség békéjét is. Péter ellen azt kifogásolták, hogy együtt étkezett pogányokkal, noha egy zsidó számára a Törvény megtiltotta a nem zsidókkal való étkezést.

 

Ugyanakkor Péter egy másik alkalommal maga elment Cezáreában Cornelius százados házába, pedig tudta, hogy ezzel megszegi a törvényt. Magatartását később meg is erősítette: „De nekem az Isten megmutatta, hogy egy embert sem szabad közönségesnek vagy tisztátalannak tartani” (ApCsel 10,28). Visszatérve Jeruzsálembe, a mózesi Törvényt hűségesen betöltő, körülmetélkedett keresztények szemrehányást tettek Péternek, aki így védekezett: „Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor mondta: János csak vízzel keresztelt, de ti a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni. Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik is, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek az Isten útjába?” ApCsel 11,16-17).

 

Most hasonló dolog történt Antióchiában Pál jelenlétében. Korábban Péter minden nehézség nélkül asztalhoz ült a pogányságból származó keresztényekkel, ám amikor néhány Jeruzsálemből körülmetélt zsidókeresztény megérkezett a városba, akkor ezt nem tette többé, nehogy kritikával illessék őt. Péter hibája az volt, hogy figyelmesebb volt a kritikákra, mint magára a valóságra. Példáját több tanítvány követte, köztük Barnabás is, akivel Pál korábban együtt hirdette az evangéliumot a galatáknak. Péter, akarata ellenére, ezzel az ingadozó magatartásával helytelen módon megosztotta a közösséget: „Én tiszta vagyok, erre tartok, erre kell mennem, de azt nem tehetem…”.   

 

Pál a szemrehányásában olyan kifejezést használ, mely a probléma lényegére tapint, ez pedig a képmutatás. Ismételten használja ezt a kifejezést, aminek jelentését mindnyájan értjük – tette hozzá a pápa. A törvény betartása vezette a keresztényeket a képmutató magatartásra, amely ellen az apostol erővel és meggyőződéssel kíván küzdeni. Pál igaz ember volt, voltak hibái, sok is, rettenetes egy karaktere volt, de ő igaz volt. Mi akkor a képmutatás? – tette fel a kérdést a pápa. Mondhatjuk, hogy az igazságtól való félelem. A képmutató fél az igazságtól, inkább színlel, minthogy önmaga legyen.

 

Olyan ez, mintha kozmetikáznánk, sminkelnénk a lelkünket, a magatartásunkat és eljárásmódunkat, De ez nem igazság. „Nem, félünk úgy folytatni, ahogy vagyunk.  A színlelés pedig akadályozza a bátorságot, hogy nyíltan szóljunk az igazságról, mert így könnyebben kibújhatunk a kötelezettség alól, hogy az igazságot mindig, mindenhol és mindenek ellenére kimondjuk. A sminkelés erre vezet, féligazságokra. A féligazság azonban színlelés, hiszen az igazság vagy igazság, vagy nem igazság. A féligazság csak egy valótlan cselekvés. Az ember inkább színlel, ahelyett, hogy önmaga lenne, ez pedig megakadályozza a bátorságot, hogy nyíltan beszéljen az igazságról. Így aztán kikerüli a kötelezettségét, hogy az igazságot mindig őszintén kimondja. Ahol az emberek közötti kapcsolatokat a formalizmus, a látszat zászlaja alatt élik meg, ott könnyen terjed képmutatás vírusa. Amikor a mosoly nem szívből jön

 

A Biblia számos példát hoz a képmutatás elleni küzdelemre. Ezek közül Ferenc pápa kiemelte az öreg Eleázár tanúságtételét, akit felkértek, hogy tegyen úgy, mintha enne a pogány isteneknek szánt áldozati húsból, hogy így megmentse az életét, de ő ezt nem tette meg, hanem így válaszolt: Éveimhez nem illik a képmutatás. Meg aztán sok fiatal azt hinné, hogy a kilencvenesztendős Eleázár pogány lett. Képmutatásom, és rövid, mulandó életemhez való ragaszkodásom félrevezetné őket, koromra meg szégyent és gyalázatot hozna” (2 Mak 6,24-25). Eleázár őszinte, nem lép a képmutatás útjára. Az evangéliumok különböző helyzetekről is beszámolnak, amelyekben Jézus határozottan szemrehányást tesz azoknak, akik kívülről igazaknak tűnnek, de belül tele vannak hamissággal és gonoszsággal (vö. Mt 23,13-29). Azt ajánlotta a pápa, hogy olvassuk el a Máté evangélium 23. fejezetét és lássuk, hányszor is mondja Jézus „képmutatók, képmutatók, képmutatók!”.

 

A képmutató színlel, hízelkedik és becsap, mert álarcot visel és nincs bátorsága szembenézni az igazsággal. Emiatt nem képes igazán szeretni – a képmutató nem tud szeretni -, csak önmagára figyel és nincs ereje átlátszóan megmutatni a szívét. A képmutatás sokféleképpen megnyilvánulhat. Gyakran megbújik a munkahelyen, ahol barátságosnak akar mutatkozni a munkatársak előtt, miközben a versengés szelleme arra vezeti, hogy hátulról leüsse őket. A politikában nem ritka olyan képmutatókat találni, akik a nyilvános és magánélet kettősségét élik. A képmutatás az egyházban különösen is visszatetszést keltő és sajnos létezik képmutatás az egyházban, ahol sok képmutató keresztény és sok képmutató szolgálattevő van. Azonban soha ne felejtsük az Úr szavait, aki így int: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való!” (Mt 5,37). Végül azt kérte a pápa, hogy gondoljunk a Pál és Jézus által elítélt képmutatásra és ne féljünk hitelesnek lenni, akik az igazat mondják, az igazságot hallgatják és az igazsághoz tartják magukat. Így képesek leszünk szeretni, míg a képmutató nem tud szeretni.  Ha másként bánunk az igazsággal, az veszélyezteti az egyház egységét, amelyért maga az Úr imádkozott – zárta katekézisét Ferenc pápa.