Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az utóbbi időben a reményről beszélünk, de ma a remény ellenségeiről szeretnék elgondolkodni veletek együtt. Mert a reménynek vannak ellenségei: miként minden értéknek ezen a világon, a reménynek is megvannak a maga ellenségei.

Eszembe jutott Pandóra szelencéjének ősi mítosza: a szelence kinyitása rengeteg szerencsétlenséget zúdít a világ történelmére. De kevesen emlékeznek a történet végére, mely szerint van még csepp remény: miután minden baj kiáramlott már a szelencéből, egy pindurka kincs még ott maradt, hogy mintegy visszavágjon az egész, terjedőben lévő rossznak. Pandóra, a szelencét őrző nő utoljára veszi észre: görögül a neve elpisz, ami reményt jelent.

Ez a mítosz azt meséli el nekünk, miért annyira fontos a remény az emberiség számára. Nem igaz a mondás: „Amíg élek, remélek.” Hanem épp az ellentéte igaz: a remény az, ami fenntartja az életet, ami óvja, védi és élteti. Ha az emberek nem ápolták volna a reményt, ha nem támogatta volna őket ez az erény, akkor soha nem jöttek volna ki a barlangokból, és nem hagytak volna nyomot a világ történelmében. Ennél istenibb nem létezhet az ember szívében.

Egy francia költő – Charles Péguy – gyönyörű oldalakat hagyott ránk az erényről (vö. A második erény misztériumának pitvara). Költőien fogalmazza meg, hogy Isten nem annyira az emberek hitén csodálkozik, nem is annyira a szeretetükön, hanem az, ami leginkább ámulatba ejti, és amin leginkább meghatódik, az embereket éltető remény: „Hogy ezek a szegény gyerekek látják, mint folyik a világ – írja –, és azt hiszik, holnap jobban folyik majd.” A költő által használt kép eszünkbe juttatja a világunkban élő megannyi ember arcát – földművesekét, szegény munkásokét, jobb jövő reményében útnak induló migránsokét –, akik kitartóan küzdöttek a jelen sok nehézséggel, megpróbáltatással járó keserűségével, s mégis az a bizalom vezette őket, hogy gyermekeiknek igazságosabb és örömtelibb életük lesz. Küzdöttek gyermekeikért, reménnyel telve küzdöttek.

A remény ad lökést annak, aki elindul, aki maga mögött hagyja otthonát, földjét, adott esetben családtagjait és rokonait – a migránsokra gondolok –, hogy jobb életet, önmagának és szeretteinek méltóbb megélhetést biztosító életet keressen. A remény ad lökést annak is, aki befogad: a vágy a találkozásra, egymás megismerésére, a beszélgetésre… A remény ad lökést „megosztani az utat”, mert az utat ketten járják: azok, akik a földünkre jönnek, és mi, akik elindulunk az ő szívük felé, hogy megértsük őket, megértsük kultúrájukat, nyelvüket. Kettesben járt út ez, de remény nélkül nem lehet megtenni ezt az utat. A remény ad lökést ahhoz, hogy megosszuk az élet útját, miként a Karitász ma kezdődő kampánya emlékeztet minket. Testvéreim, ne féljünk megosztani az utat! Ne féljünk! Ne féljünk megosztani a reményt!

A remény nem jóllakott embereknek való erény. Ez az oka annak, hogy öröktől fogva a szegények a remény első hordozói. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a szegények és a koldusok a történelem főszereplői. Istennek ahhoz, hogy a világba léphessen, rájuk volt szüksége: Józsefre és Máriára, a betlehemi pásztorokra. Az első karácsonyéjjel egy alvó, sok megszerzett bizonyosság között pihenő világ volt. Az egyszerű emberek viszont rejtetten a jóság forradalmát készítették elő. Mindenben szegények voltak – akadtak, akik kicsivel a megélhetési küszöb felett tengődtek –, de gazdagok voltak a világon létező legnagyobb értékben, vagyis a vágyban a változásra.

Előfordul, hogy szerencsétlenség az, ha az élet mindent megadott valakinek. Gondoljatok csak egy olyan fiatalra, akinek sosem tanították meg a várakozás és a türelem erényét, akinek semmiért sem kellett megdolgoznia, aki gyorsan jutott előre, és húszévesen „már tudja, milyen a világ”; a legsúlyosabb ítélet sújtotta: az, hogy már nem vágyik semmire. Ez a legsúlyosabb ítélet. Bezárni az ajtót a vágyak, az álmok előtt. Fiatalnak tűnik, de az ősz már leszállt a szívére.

Ha üres a lelkünk, az a legnagyobb akadály a remény előtt. Senki sem gondolhatja, hogy ő nincs kitéve ennek a veszélynek, a reményellenes kísértés akkor is elérhet bennünket, amikor a keresztény élet útját járjuk. Az ókori szerzetesek a buzgóság legádázabb ellenségének tartották. A „dél ördögének” nevezték, mely derékba töri az elkötelezett életet, épp, mikor a nap magasan ragyog. Ez a kísértés akkor lep meg, amikor a legkevésbé várnánk: a napok szürkévé és unalmassá válnak, úgy tűnik, semmilyen értékért nem érdemes tovább fáradozni. Ezt az állapotot akédiának hívják, amely belülről emészti fel az életet, és üres burokként hagyja hátra.

Amikor ez megtörténik, a keresztény tudja, hogy ezzel az állapottal meg kell küzdeni, sosem szabad beletörődve elfogadni. Isten örömre és boldogságra teremtett minket, s nem arra, hogy búskomor gondolatokban fetrengjünk. Látjuk hát, miért fontos őrizni a szívünket, ellenállni a boldogtalanság kísértéseinek, amelyek biztosan nem Istentől származnak. Amikor pedig erőink kimerülőben vannak, és a szorongás elleni küzdelem különösen nehéz, mindig folyamodhatunk Jézus nevéhez. Ismételgethetjük azt az egyszerű imát, amelynek nyomait ott találjuk az evangéliumokban, és amely számos keresztény lelkiségi hagyomány sarokkövévé vált: „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Szép imádság: „Uram, Jézus Krisztus, élő Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” Ez egy reményt adó ima, mert általa ahhoz fordulok, aki ki tudja tárni a kapukat, meg tudja oldani a problémákat, és segít, hogy előretekintsek, megnyitja előttem a remény távlatát.

Testvéreim, nem kell egyedül küzdenünk a csüggedés ellen! Ha Jézus legyőzte a világot, akkor képes legyőzni bennünk mindazt, ami ellenáll a jónak. Ha Isten velünk, akkor senki sem fogja elrabolni tőlünk azt az erényt, amelyre feltétlenül szükségünk van az élethez. Senki sem fogja elrabolni tőlünk a reményt! Haladjunk tovább!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír