Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédről elmélkedünk (vö. Lk 10,25–37). Egy írástudó próbára teszi Jézust ezzel a kérdéssel: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Lk 10,25). Jézus azt kéri, hogy ő maga adja meg a választ, ő pedig tökéletesen válaszol: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat” (Lk 10,27). Jézus így biztatja: „Tedd ezt, és élni fogsz” (Lk 10,28).

Akkor az az ember egy másik kérdést tesz fel, amely nagyon értékes lesz számunkra: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29), s ezen azt érti: „A rokonaim? A honfitársaim? A velem azonos vallásúak?...” Végeredményben egy világos szabályt szeretne, amely alapján „felebarátként” és „nem felebarátként” osztályozhatja a többieket, vagyis hogy kiket lehet és kiket nem lehet felebarátként kezelni.

Jézus pedig egy példabeszéddel válaszol, amelyben egy pap, egy levita és egy szamaritánus szerepel. Az első kettő a templomi istentisztelethez kapcsolódó személy; a harmadik viszont egy szakadár, idegennek, pogánynak és tisztátalannak tartott zsidó, egy szamariai. A Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton a pap és a levita egy halálán lévő emberbe botlanak, akit a rablók megtámadtak, kifosztottak és magára hagytak. Az Úr törvénye azt írta elő, hogy az ilyen esetekben kötelező segíteni, ők ketten azonban megállás nélkül továbbmentek. Siettek… A pap valószínűleg az órájára nézett, és azt mondta: „Jaj, elkésem a miséről… misét kell mondanom.” A másik meg talán ezt mondta: „Jaj, nem is tudom, a törvény megengedi-e, mert vérrel érintkeznék, és az tisztátalanná tenne…” Kikerülik, nem mennek a közelébe. A példabeszédnek ez az első tanítása számunkra: nem automatikus, hogy aki Isten házába jár és tudomása van Isten irgalmasságáról, az szeretni is képes felebarátját. Nem automatikus! Ismerheted az egész Bibliát, ismerheted az összes liturgikus rubrikát, ismerheted az egész teológiát, de az ismerésből még nem következik automatikusan, hogy szeretsz is: a szeretetnek más az útja, értelemre is szükség van, de valami többre is… A pap és a levita látják, de figyelmen kívül hagyják, nézik, de nem gondoskodnak róla. Pedig nem igazi az istentisztelet, ha nem válik a felebarát szolgálatává! Sose felejtsük el: látva annak az éhségtől, erőszaktól és jogtalanságtól meggyötört sok embernek a szenvedését, nem maradhatunk külső szemlélők! Mit jelent, ha valaki nem törődik az emberek szenvedésével? Azt jelenti, hogy nem törődik Istennel! Ha nem megyek közelebb ahhoz a férfihoz, ahhoz a nőhöz, ahhoz a gyermekhez vagy ahhoz az öreghez, aki szenved, akkor Istenhez nem megyek közelebb.

Elérkeztünk a példabeszéd középpontjához: a szamaritánus, vagyis épp az, akit lenéztek, akiért egy lyukas garast sem adott volna senki, és akinek bizonyára megvoltak a saját teendői, elintézendő dolgai, amikor meglátja a sebesültet, nem megy tovább, mint a másik kettő, akik a templomhoz tartoztak, hanem „megesett rajta a szíve” (Lk 10,33). Így mondja az evangélium: „megesett rajta a szíve”, vagyis meghatotta a szívét, megindította bensőjét. Ez a különbség. A másik kettő látott, de szívük hidegen zárva maradt. A szamaritánus szíve ellenben egy ütemre dobbant magának Istennek a szívével. Az együttérzés ugyanis Isten irgalmasságának lényegi jellemzője. Isten együttérez velünk. Mit jelent ez? Velünk együtt szenved, átérzi fájdalmainkat. A „compassio” szó szerint azt jelenti, hogy valaki együtt szenved valakivel. Az ige arra utal, hogy az ember bensője megmozdul és megrendül a másik baja láttán. Az irgalmas szamaritánus mozdulataiban és cselekedeteiben pedig Isten irgalmas cselekvését ismerjük fel az egész üdvtörténetben. Ugyanezzel az együttérzéssel siet mindannyiunk elé az Úr: ő nem hagy figyelmen kívül minket, ismeri fájdalmainkat, tudja, mekkora szükségünk van a segítségre és a vigasztalásra. Közelünkbe jön, és nem hagy magunkra minket. Mindannyian tegyük fel magunknak a kérdést, és válaszoljunk rá szívünk mélyén: „Hiszek ebben? Hiszem, hogy az Úrnak megesik a szíve rajtam, úgy, amilyen vagyok, bűnös, tele gonddal-bajjal?” Ha csak gondolunk erre, akkor a válasz nyilvánvalóan igen. De mindannyiunknak szívébe kell tekintenie, hogy hisz-e Istennek ebben az együttérzésében, a jóságos Istenben, aki odajön hozzánk, meggyógyít és megsimogat minket. De ha mi visszautasítjuk is, ő vár: türelmes, és mindig ott van mellettünk.

A szamaritánus valóban irgalmasan cselekszik: bekötözi az ember sebeit, elviszi egy fogadóba, személyesen viseli gondját, és gondoskodik ellátásáról. Mindez azt tanítja nekünk, hogy az együttérzés, a szeretet nem egy futó érzelem, hanem azt jelenti, hogy gondjainkba vesszük a másikat olyannyira, hogy azt saját bőrünkön érezzük. Azt jelenti, hogy kockáztatunk, és minden szükséges lépést megteszünk, csakhogy „közeledjünk” a másikhoz, egészen addig, míg azonosulunk vele: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Ez az Úr parancsa.

A példabeszéd után Jézus megfordítja az írástudó [eredeti] kérdését, és azt kérdezi tőle: „Mit gondolsz, e három közül melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?” (Lk 10,36). A válasz egyértelmű: „Aki irgalmasságot cselekedett vele” (Lk 10,27). A példabeszéd elején a pap és a levita számára a felebarát a félholt ember volt; a végén pedig a felebarát a szamaritánus, aki a félholt közelébe ment. Jézus megfordítja tehát a nézőpontot: ne osztályozzunk másokat aszerint, hogy ki felebarát és ki nem. Te bárki felebarátjává lehetsz, aki segítségre szorul, te pedig találkozol vele, és akkor válsz felebaráttá, ha szívedben együttérzés ébred, vagyis ha képes vagy együtt szenvedni a másikkal.

Ez a példabeszéd csodálatos ajándék, de feladat is mindannyiunknak! Jézus nekünk is elismétli azt, amit az írástudónak mondott: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj!” (Lk 10,37). Valamennyien arra kaptunk meghívást, hogy az irgalmas szamaritánus útját járjuk, aki Krisztus alakja: Jézus lehajolt hozzánk, szolgánkká lett, és így megmentett minket, hogy mi is úgy szerethessük egymást, ahogyan ő szeretett minket.

Fotó: Vatikáni Rádió olasz szerkesztősége

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír

K