KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közöljük.

„Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában” (Jn 2,11).

Így fejeződik be az evangélium, amelyet hallottunk, és amely Jézus első nyilvános fellépését mutatja be nekünk: nem nagyobb és nem kisebb eseményen, mint egy ünnepségen. Nem is lehetne másképp, hiszen az evangélium állandó meghívás az örömre. Már kezdetben azt mondja az angyal Máriának: „Örülj” (Lk 1,28). Örüljetek, mondja a pásztoroknak; örülj, mondja Erzsébetnek, az idős gyermektelen asszonynak…; örülj, mondja Jézus a rablónak, mert még ma velem leszel a paradicsomban (vö. Lk 23,43). 

Az evangélium üzenete az öröm forrása: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen” (Jn 15,11). Ez az öröm nemzedékről nemzedékre terjed, és mi örökösei vagyunk, mert keresztények vagyunk.

Mennyire tudjátok ti ezt, kedves észak-chilei testvérek! Mennyire értetek ti ahhoz, hogy a hitet és az életet ünnepi légkörben éljétek meg! Zarándokként a hit megélésének ezt a szép módját jövök ünnepelni. Védőszentjeitek ünnepnapjai, vallási táncaitok – melyek egy hétig is eltartanak –, zenétek, ruháitok a népi jámborság és lelkiség szentéjévé avatják ezt a térséget. Mert itt az ünnep nem marad a templom falai közé zárva, hanem ünnepbe tudjátok öltöztetni az egész települést. Az énekléssel és a tánccal ünnepelni tudjátok „Isten atyaságát, gondviselését, állandó és szerető jelenlétét; így olyan belső viselkedésformákat alakítotok ki, amelyeket ritkán lehet látni ugyanilyen fokban azokban az emberekben, akik nem rendelkeznek ezzel a vallásossággal: türelmet, a mindennapi élet keresztjeinek elfogadását, lemondást, mások elfogadását, vallásos buzgóságot” (VI. Pál: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 48). Életté válnak Izajás próféta szavai: „Akkor a sivatag gyümölcstermő kert lesz, a kert meg olyan, mint az erdő” (Iz 32,15). Ez a föld, melyet a világ legszárazabb sivataga vesz körül, képes ünnepbe öltözni.

Ebben az ünnepi légkörben az evangélium bemutatja Mária arra irányuló cselekedetét, hogy az öröm érvényesüljön. Ő mindenre figyel, ami körülötte zajlik, és mint jó anya, nem marad nyugton; így észreveszi, hogy az ünneplésben, a közös örvendezésben történik valami: valami „felvizesíti” az ünnepet. Fiához fordul, és csak annyit hallunk tőle: „Nincs boruk” (Jn 2,3).

Mária így járkál falvainkon, útjainkon, tereinken, házainkon, kórházainkon keresztül. Mária a tiranai Szűzanya; az ayquinai Szűz Calamában, a Peñas ad Arica-i Szűzanya, aki látja összes szívszorító családi bajunkat, és Jézus fülébe súgja: „Nincs boruk!”

De azután sem marad csendben, odamegy a felszolgálókhoz, és így szól hozzájuk: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” (Jn 2,5). Mária, a szűkszavú, de nagyon konkrét dolgokat mondó asszony hozzánk is odalép, és csak annyit mond: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!” Ily módon megy végbe Jézus első csodája: megérezteti barátaival, hogy ők is részesei a csodának. Mert Krisztus „nem azért jött a világba, hogy művét egyedül vigye végbe, hanem velünk – a csodát velünk viszi végbe! –, mindnyájunkkal, hogy egy olyan nagy test feje legyen, amelynek mi élő sejtjei vagyunk: szabadok és tevékenyek” (Szent Alberto Hurtado: Nagyheti elmélkedés fiataloknak, 1946). Jézus így tesz csodát: velünk!

A csoda akkor kezdődik, amikor a felszolgálók közelebb hozzák a vizeskorsókat, amelyeket mosakodásra szolgáltak. Ugyanígy mindegyikünk elkezdheti a csodát, mi több, mindegyikünk meghívást kapott, hogy részt vegyen a csodában másokért.

Testvérek, Iquique az „álmok földje” – ezt jelenti a név ajmarai nyelven –, olyan föld, amely vendégül tudott látni sokféle népből és kultúrából származó embereket, akiknek el kellett hagyniuk szeretteiket, és útnak kellett indulniuk. A vándorlást mindig a jobb élet reménye élteti, de tudjuk, hogy mindig tele van félelemmel és bizonytalansággal is a jövőt illetően. Iquique bevándorlók által lakott térség, mely férfiak és nők nagyságára emlékeztet minket; teljes családokéra, akik a viszontagságok láttán nem adják meg magukat, hanem útra kelnek, életet keresnek. Ők – különösen azok, akiknek azért kell elhagyni földjüket, mert a megélhetéshez minimálisan szükségessel sem rendelkeznek – a Szent Család ikonjai, amelynek pusztákon kellett átkelnie, hogy folytathassa életét.

Ez a föld az álmok földje, de törekedjünk arra, hogy a vendégszeretet földje is maradjon. Az ünnepi vendégszereteté, mert jól tudjuk, hogy nincs keresztény öröm, amikor bezárulnak a kapuk; nincs keresztény öröm, amikor azt éreztetjük másokkal, hogy feleslegesek, vagy hogy köztünk nincs hely számukra (vö. Lk 16,31).

Miként Mária Kánában, próbáljuk megtanulni, hogy figyelmesek legyünk tereinken és településeinken, és felismerjük azokat, akiknek „felvizesedett” az életük, akik elveszítették – vagy akiktől elrabolták – okukat az ünneplésre, akiknek szomorúság üli meg szívüket. És ne féljük felemelni hangunkat, és azt mondani: „Nincs boruk!” Isten népének kiáltása, a szegény kiáltása, mely imádságként hangzik, kitágítja a lelket, és megtanít, hogy figyelmesek legyünk. Figyeljünk oda minden igazságtalan helyzetre, a kizsákmányolás új formáira, amely sok testvérünket azzal sújt, hogy elveszíti az ünnep örömét! Figyeljünk oda a munka ideiglenessé tételére, ami tönkreteszi az egyének és a családok életét. Figyeljünk oda azokra, akik kihasználják sok bevándorló szabálytalan helyzetét, minthogy ők nem ismerik a nyelvet, és nincsenek rendben az irataik. Figyeljünk oda arra, hogy sok családnak nincs háza, földje, munkája. És Máriához hasonlóan mondjuk: Nincs boruk, Uram!

Mint a felszolgálók, mi is vigyük azt, amink van, bármennyire kevésnek tűnik is. Mint ők, mi se féljünk „segítő kezet nyújtani”, szolidaritásunk és az igazságosság melletti kiállásunk váljanak részévé a táncnak és az éneknek, melyet Urunknak énekelhetünk. Törekedjünk tanulni is, engedjük, hogy átjárjon bennünket az a bölcsesség, az a hit és azok az értékek, amelyeket a bevándorlók magukkal hoznak. Ne zárkózzunk be azon „kőkorsók” előtt, amelyek tele vannak azoknak bölcsességével és történelmével, akik ezekre a földekre folyamatosan érkeznek. Ne fosszuk meg magunkat mindattól a jótól, amit fel tudnak kínálni.

Aztán pedig engedjük, hogy Jézus befejezze a csodát, hogy közösségeinket és szíveinket jelenlétének élő jelévé változtassa, amely örömteli és ünneplő, mert megtapasztaltuk, hogy Isten-velünk, mert megtanultuk vendégül látni szívünkben. Terjedő öröm és ünnep, mely nem engedi, hogy bárkit is kizárjunk ennek az örömhírnek a hirdetéséből; és át kell adni mindazt, ami eredeti kultúránké, hogy gazdagítsuk őt saját gazdagságunkkal, hagyományainkkal, ősi bölcsességünkkel, hogy az, aki ideérkezik, bölcsességet találjon és bölcsességet adjon. Ez az ünnep! Ez a borrá változott víz! Ez a Jézus által végbevitt csoda!

Kívánom, hogy Mária, akit sokféle néven szólítgattok ezen az áldott északi földön, továbbra is súgja Fia, Jézus fülébe: „Nincs boruk”; és bennünk továbbra is testet öltsenek szavai: „Bármit mond nektek, tegyétek meg!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír