Jézus úton van Jeruzsálem felé, és a mai evangélium szerint „nagy népsokaság követte”. (Lk 14:25) Jézussal járni azt jelenti, hogy követjük őt, hogy a tanítványai leszünk. Az Úr üzenete azonban nem volt éppen vonzó ezeknek az embereknek, sőt, meglehetősen követelőző volt: aki nem szereti őt jobban, mint a saját családját, aki nem viseli a keresztet, aki ragaszkodik a földi javakhoz, az nem lehet a tanítványa. (vö. 26-27.33. v.) Miért mondja Jézus ezeket a dolgokat a tömegnek? Mit jelentenek ezek a figyelmeztetések? Próbáljunk meg válaszolni ezekre a kérdésekre.

Először is, azt látjuk, hogy nagy tömeg követi Jézust. Elképzelhetjük, hogy sokakat vonzottak a szavai, sokan csodálkoztak azon, amit tett, és a jövőre vonatkozó reménység forrását látták benne. Mit tenne bármelyik korabeli tanító, vagy ami azt illeti, mit tenne bármelyik éles eszű vezető, ha látná, hogy szavai és karizmája tömegeket vonz és növeli népszerűségét? Ugyanez történik ma is, személyes vagy társadalmi válságok idején, amikor különösen a harag érzéseinek vagyunk áldozatai, vagy olyan dolgoktól félünk, amelyek a jövőnket fenyegetik. Ilyenkor fogékonyabbá válunk, és így az érzelmek áradatán azok felé fordulunk, akik ravaszul kihasználják a helyzetet, hasznot húznak a társadalom félelmeiből, és azt ígérik, hogy ők lesznek a „megmentők”, akik minden problémát megoldanak, miközben a valóságban szélesebb körű elismerést és nagyobb hatalmat keresnek, az általuk keltett benyomás, a kézben tartás képessége alapján.

Az Evangélium azt mondja nekünk, hogy ez nem Jézus útja. Isten stílusa más. Fontos megérteni Isten stílusát, azt, hogy hogyan cselekszik. Isten egy stílus szerint cselekszik, és Isten stílusa különbözik bizonyos emberekétől, mivel nem használja ki a szükségleteinket, és nem használja ki a sebezhetőségünket a saját gyarapodására. Nem akar minket megtévesztő ígéretekkel elcsábítani vagy olcsó kegyeket osztogatni; nem érdeklik a hatalmas tömegek. Nem a számok megszállottja; nem keresi az elismerést; nem bálványozza a személyes sikert. Ellenkezőleg, úgy tűnik, aggódik, ha az emberek szédítő izgalommal és lelkesedéssel követik őt. Ennek eredményeképpen ahelyett, hogy engedne a népszerűség csábításának - mert a népszerűség csábító -, arra kér minden egyes embert, hogy gondosan mérlegelje, miért követi őt, és milyen következményekkel jár ez. Hiszen azokban a tömegekben sokan talán azért követték Jézust, mert azt remélték, hogy olyan vezető lesz, aki megszabadítja őket az ellenségeiktől, valaki, aki, ha egyszer hatalomra kerül, meg tudja osztani velük ezt a hatalmat, vagy valaki, aki csodatételekkel eltünteti az éhséget és a betegségeket. Számos okból követhetjük az Urat. Ezek közül néhány, ezt el kell ismerni, világi. A tökéletes vallásos külső elfedheti a puszta saját szükségletek kielégítését, a személyes presztízsre való törekvést, a bizonyos társadalmi státusz iránti vágyat vagy a dolgok kézben tartását, a hatalom és a kiváltságok iránti szomjúságot, az elismerés utáni vágyat és így tovább. Ez manapság még a keresztények körében is előfordul. Pedig ez nem Jézus stílusa. Ez nem lehet a tanítványainak és az egyházának a stílusa. Ha valaki ilyen önérdekkel követi Jézust, az rossz útra tért.

Az Úr más magatartást követel. Őt követni nem azt jelenti, hogy egy udvar vagy egy diadalmenet részévé váljunk, vagy akár egy életre szóló biztosítást kapjunk. Ellenkezőleg, azt jelenti, hogy „vegyük fel a keresztünket” (Lk 14,27): hozzá hasonlóan vállaljuk a saját és mások terheit, életünket nem birtoklásnak, hanem ajándéknak tekintjük, és az irántunk való nagylelkű és irgalmas szeretetét követve költjük el. Ezek olyan döntések, amelyek életünk egészét érintik. Ezért Jézus azt kívánja, hogy tanítványai semmit ne részesítsenek előnyben ezzel a szeretettel szemben, még legmélyebb vonzalmaikat és legnagyobb kincseiket sem.

Ehhez az kell, hogy jobban tekintsünk rá, mint önmagunkra, hogy megtanuljuk, hogyan kell szeretni, és ezt a Megfeszítettől tanuljuk meg. Őbenne látjuk a szeretetet, amely a végsőkig, mérték és korlátok nélkül ajándékozza magát. A szeretet mértéke a mérték nélküli szeretet. János Pál pápa szavaival: „Isten végtelen szeretetének tárgyai vagyunk.” (Angelus, 1978. szeptember 10.)  A halhatatlan szeretet: soha nem süllyed életünk horizontja alá; ragyog ránk és megvilágítja még a legsötétebb éjszakáinkat is. Amikor a Megfeszített Úrra tekintünk, ennek a szeretetnek a magaslataira hívnak bennünket, hogy megtisztuljunk az Istenről alkotott torz elképzeléseinktől és az önmagunkkal való foglalkozástól, és hogy szeressük Istent és másokat, az Egyházban és a társadalomban, beleértve azokat is, akik nem úgy látják a dolgokat, mint mi, hogy még ellenségeinket is szeressük.

Szeretni még az áldozatok, a hallgatás, a meg nem értés, a magány, az ellenállás és az üldöztetés árán is. Szeretni így, még ezen az áron is, mert, ahogy I. János Pál is mondta, ha meg akarod csókolni a megfeszített Jézust, „nem teheted meg, hogy ne hajolj a kereszt fölé, és ne hagyd, hogy az Úr fején lévő korona néhány tövise megszúrjon.” (Általános Audiencia, 1978. szeptember 27.)  Olyan szeretet, amely kitart a végsőkig, tövisekkel együtt: nem hagyja félbehagyni a dolgokat, nem megkerülni a sarkokat, nem menekül a nehézségek elől. Ha nem törekszünk magasra, ha nem vagyunk hajlandók kockáztatni, ha megelégszünk egy felhígított hittel, akkor - ahogy Jézus mondja - olyanok vagyunk, mint azok, akik tornyot akarnak építeni, de nem becsülik meg a költségeket; „lerakják az alapokat”, de aztán „nem tudják befejezni” a munkát. (29. v.)  Ha az önmagunk elvesztésétől való félelem miatt nem adjuk oda magunkat, akkor félbehagyunk dolgokat: kapcsolatainkat és munkánkat, felelősségünket és kötelezettségeinket, álmainkat és még hitünket is. Akkor végül félúton éljük az életünket - és hányan élnek félúton, és mi is gyakran kísértésbe esünk, hogy félúton éljük az életünket - anélkül, hogy valaha is megtennénk a döntő lépést - ezt jelenti félúton élni az életet - anélkül, hogy valaha is szárnyalnánk, anélkül, hogy valaha is kockáztatnánk a jóért, és anélkül, hogy valaha is igazán elköteleznénk magunkat mások segítése mellett. Jézus pontosan ezt kéri tőlünk: éljétek az Evangéliumot, és akkor nem félszívű, hanem teljes életet fogtok élni.  Éljétek az Evangéliumot, éljétek az életet, kompromisszumok nélkül.

Kedves testvéreim, a mi új Boldogunk így élt: az Evangélium örömében, kompromisszumok nélkül, a végsőkig szeretve. Megtestesítette a tanítvány szegénységét, ami nem csak az anyagi javaktól való elszakadást jelenti, hanem győzelmet aratott a kísértés felett, hogy önmagát helyezze a középpontba, hogy saját dicsőségét keresse. Ellenkezőleg, Jézus példáját követve szelíd és alázatos lelkipásztor volt. Úgy tekintett magára, mint porra, amelyre Isten rászánta magát, hogy írjon. (vö. A. LUCIANI/JOHN PAUL I, Opera Omnia, Padova, 1988, II. kötet, 11)  Ezért mondhatta ezt: „Az Úr ajánlotta ezt ennyire: legyetek alázatosak. Még ha nagy dolgokat tettetek is, mondjátok: „Haszontalan szolgák vagyunk.”” (Általános Audiencia, 1978. szeptember 6.)

I. János Pál pápának mosolyogva sikerült közvetítenie az Úr jóságát. Milyen szép egy olyan Egyház, amelynek boldog, derűs és mosolygós az arca, egy olyan Egyház, amely soha nem zárja be az ajtókat, soha nem keményíti meg a szívet, soha nem panaszkodik vagy neheztel, nem válik dühössé vagy türelmetlenné, nem válik komorrá, nem szenved nosztalgiában a múlt iránt, nem esik a visszafelé haladás magatartásába. Imádkozzunk hozzá, atyánkhoz és testvérünkhöz, és kérjük, hogy szerezze meg számunkra „a lélek mosolyát”, egy átlátszó, nem csaló mosolyt, a lélek mosolyát. Imádkozzunk, az ő szavaival: „Uram, fogadj el úgy, ahogy vagyok, a hibáimmal, a hiányosságaimmal együtt, de tégy azzá, amivé te akarsz, hogy legyek.” (Általános Audiencia, 1978. szeptember 13.)  Ámen

Kedves testvéreim!

Mielőtt befejezném ezt az ünnepséget, üdvözlöm mindannyiótokat, és köszönöm a részvételt.

Hálás vagyok bíboros testvéreimnek, a különböző országokból eljött püspököknek és papoknak.

Köszöntöm a hivatalos küldöttségeket, akik azért jöttek ide, hogy tiszteletüket tegyék az új Boldognak. Tisztelettel gondolok az Olasz Köztársaság elnökére és a Monacói Hercegség miniszterelnökére.

Köszöntöm mindnyájatokat, zarándokokat, különösen a Velencéből, Bellunóból és Vittorio Venetóból, a Boldog Albino Luciani emberi, papi és püspöki életéhez kapcsolódó helyekről érkezett híveket.

Most forduljunk imádsággal Szűz Máriához, hogy szerezze meg a béke ajándékát az egész világ számára, különösen a háború sújtotta Ukrajna számára. Ő, az Úr első és tökéletes tanítványa segítsen bennünket abban, hogy kövessük I. János Pál példáját és életszentségét.

Forrás: https://www.vatican.va/content/francesco/en/homilies/2022/documents/20220904-omelia-beatificazione-gpi.html