Szeptember 4-én vasárnap délelőtt Ferenc pápa szentté avatta Kalkuttai Teréz anyát a Szent Péter téren mintegy százezer hívő jelenlétében. Homíliáját és a szentmise végén elmondott szavait teljes egészében közreadjuk.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

„Ki tudja elgondolni, mit kíván az Úr?” (Bölcs 9,13). A Bölcsesség könyvének ez a kérdése, melyet az olvasmányban hallottunk, olyan titokként mutatja be életünket, amelynek értelmezési kulcsa nincs birtokunkban. A történelemnek mindig két főszereplője van: Isten és az emberek. Nekünk az a feladatunk, hogy meghalljuk Isten hívását, aztán pedig elfogadjuk akaratát. De hogy késlekedés nélkül elfogadhassuk azt, meg kell kérdeznünk magunktól: mi Isten akarata?

A választ ugyanebben a bölcsességi szövegrészben találjuk: „Az emberek tanítást kaptak arról, mi kedves a szemedben” (Bölcs 9,18). Isten hívásának ellenőrzésére meg kell kérdeznünk magunktól és meg kell értenünk, mi tetszik neki. A próféták számos alkalommal meghirdetik, mi kedves az Úrnak. Üzenetüket csodálatosan összefoglalja a következő mondat: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” (Oz 6,6; Mt 9,13). Az irgalmasság minden cselekedete kedves Istennek, mert a testvérben, akinek segítünk, felismerjük Isten arcát, akit senki nem láthat (vö. Jn 1,18). És valahányszor lehajolunk testvéreink szükségleteihez, Jézusnak adunk enni és inni; Isten Fiát öltöztetjük fel, támogatjuk és látogatjuk (vö. Mt 25,40). Végeredményben Krisztus testét érintjük.

Arra kaptunk tehát meghívást, hogy konkrétan valósítsuk meg azt, amiért fohászkodunk az imában, és amit megvallunk a hitben. A szeretetnek nincs alternatívája: akik testvéreiket szolgálják, azok szeretik Istent, még ha nem is tudnak róla (vö. 1Jn 3,16–18; Jak 2,14–18). A keresztény élet mindazonáltal nem egyszerű segítségnyújtás szükség idején. Ha így lenne, akkor bizonnyal csak szép emberi szolidaritásérzés lenne, amely azonnali jótettet vált ki, ám terméketlen lenne, mert nincsenek gyökerei. Az Úr által kért elköteleződés ezzel szemben a szeretetre szóló hivatás elköteleződése, amelynek révén Krisztus minden tanítványa a szolgálatra szenteli életét, hogy mindennap növekedjen a szeretetben.

Az evangéliumban azt hallottuk, hogy „nagy népsokaság követte” Jézust (Lk 14,25). A mai napon ezt a „nagy népsokaságot” az önkéntesek hatalmas tömege képviseli, akik az irgalmasság szentévének alkalmából gyűltek itt egybe. Ti vagytok az a sokaság, amely követi a mestert, és amely láthatóvá teszi az ő minden ember iránti konkrét szeretetét. Megismétlem nektek Pál apostol szavait: „Nagy örömömre és vigasztalásomra szolgált szereteted, mert a szentek szíve felüdült benne” (Filem 7). Hány szívet üdítenek fel az önkéntesek! Hány kezet ragadnak meg, mennyi könnyet szárítanak fel, mennyi szeretetet árasztanak rejtett, alázatos és önzetlen szolgálatukban! Ez a dicséretes szolgálat hangot ad a hitnek – hangot ad a hitnek! –, és kifejezi az Atya irgalmasságát, aki közel van mindazokhoz, akik szükséget szenvednek.

Jézus követése komoly, ugyanakkor örömteli elkötelezettség. Radikalitást és bátorságot igényel, hogy felismerjük az isteni mestert a legszegényebb emberben, az élet kitaszítottjában, s hogy szolgálatára álljunk. Ezért az önkéntesek, akik Jézus iránti szeretetből szolgálják a legutolsókat és a rászorulókat, nem várnak semmiféle köszönetet vagy jutalmat, hanem lemondanak minderről, mivel felfedezték a valódi szeretetet. Mindannyian mondhatjuk: „Ahogyan az Úr odajött és lehajolt hozzám a szükség idején, úgy én is odamegyek hozzá, és lehajolok mindazokhoz, akik elvesztették hitüket, vagy úgy élnek, mintha Isten nem létezne, az értékeket és eszményeket nélkülöző fiatalokhoz, a válságban lévő családokhoz, a betegekhez és a foglyokhoz, a menekültekhez és a bevándorlókhoz, a gyengékhez és a testben-lélekben védtelenekhez, az elhagyott gyermekekhez és a magukra hagyott idősekhez. Bárhol is van talpra álláshoz segítséget kérő, kinyújtott kéz, ott nekünk is jelen kell lennünk, ott jelen kell lennie a támogató és reményt nyújtó egyháznak.” És ezt úgy kell tennünk, hogy elevenen él bennünk az Úr felénk nyújtott kezének emléke, amikor én voltam a padlón.

 

Teréz anya egész életében az isteni irgalmasság nagylelkű osztogatója volt, mindenkinek szolgálatára állt az emberi élet befogadása és védelmezése által, legyen szó a meg nem született vagy a magára hagyott és kiselejtezett életről. Az életet védelmezte, szüntelenül hirdetve, hogy „a még meg nem született a leggyengébb, a legkisebb, a legnyomorultabb”. Lehajolt a teljesen legyengült, az út szélén meghalni hagyott emberekhez, elismerte Istentől kapott méltóságukat. Felemelte hangját a világ hatalmasai előtt, hogy ismerjék be vétkességüket az épp általuk teremtett szegénységből fakadó bűncselekményekben. A bűncselekményekben! Számára az irgalmasság volt az a „só”, amely megízesítette minden tettét, és az a „fény”, amely beragyogta mindazok sötétségét, akiknek már könnyük sem maradt, hogy sírjanak szegénységük és szenvedésük miatt.

Az ő küldetése a városok és az emberi létezés peremterületein úgy áll ma is előttünk, mint beszédes tanúságtétel Istennek a szegények legszegényebbjeihez való közelségéről. Ma rábízom ezt a női és szerzetesnői emblematikus alakot az önkéntesek világára: ő legyen életszentségetek példája! Azt hiszem, kicsit nehéz lesz Szent Teréznek hívnunk: az ő életszentsége annyira közel áll hozzánk, annyira gyengéd és termékeny, hogy ösztönösen továbbra is „Teréz anyának” mondjuk majd. Az irgalmasságnak ez a fáradhatatlan apostola segítsen nekünk, hogy egyre jobban megértsük: cselekvésünk egyetlen ismérve az ingyenes szeretet, amely mentes minden ideológiától vagy korláttól, és nyelvre, kultúrára, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül mindenki felé fordul. Teréz anya szerette ezt mondani: „Meglehet, nem beszélem a nyelvüket, de tudok mosolyogni!” Hordozzuk szívünkben az ő mosolyát, és ajándékozzunk meg vele mindenkit, akivel találkozunk utunkon, különösen a szenvedőket. Így az öröm és a remény távlatait nyitjuk meg oly sok reményvesztett, megértésre és gyengédségre szoruló ember előtt.

A Szentatya szavai az Úrangyala elimádkozása előtt, a szentmise végén:

Kedves testvéreim! Lassan a szertartás végére érünk, de előtte szeretnélek üdvözölni titeket és köszönetet mondani nektek, aki részt vettetek rajta.

Mindenekelőtt a Szeretet Misszionáriusait köszöntöm, a szerzetesnőket és szerzetesférfiakat, akik Teréz anya lelki családját alkotják. Szent alapítótok őrködjön mindig utatok felett, és nyerje el számotokra, hogy hűségesek tudjatok lenni Istenhez, az egyházhoz és a szegényekhez.

Hálás tisztelettel köszöntöm a jelenlévő magas rangú hivatalviselőket, különösen is az új szent alakjához szorosabban kötődő országokét, hasonlóképpen a hivatalos delegációkat és az ezekből az országokból erre a jeles alkalomra érkezett zarándokokat. Isten áldja meg nemzeteiteket!

Szeretettel köszöntelek benneteket is, kedves önkéntesek és az irgalmasság apostolai! Teréz anya oltalmára bízlak titeket: ő tanítson meg titeket mindennap szemlélni és imádni a megfeszített Jézust, hogy felismerjétek és szolgáljátok őt rászoruló testvéreitekben. Kérjük ezt a kegyelmet azoknak is, akik a tömegkommunikációs eszközökön keresztül követnek minket szerte a világon!

Szeretnék most emlékeztetni azokra is, akik nehéz és veszélyes helyeken végzik testvéreik szolgálatát. Különösen is arra a sok szerzetesnőre gondolok, akik fenntartás nélkül adják oda életüket másokért. Külön is imádkozzunk Isabel spanyol misszionárius nővérért, akit két nappal ezelőtt öltek meg Haiti fővárosában, ebben a sok megpróbáltatást szenvedő országban, amelynek kívánom, hogy szűnjenek meg benne az erőszakos cselekmények és nagyobb biztonságban élhessen mindenki. A többi nővérre is gondoljunk, akik az utóbbi időben szenvedtek erőszakot más országokban.

Forduljunk tehát imádságban Szűz Máriához, minden szent anyjához és királynőjéhez. [Az Úr angyala köszönté…]

Fordította: Tőzsér Endre

Fotó: ANSA; Vatikáni Rádió; News.va

Magyar Kurír