Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Máté evangélista hangsúlyozza, hogy a mágusok, amikor Betlehembe értek, „látták a gyermeket anyjával, Máriával, a földre borultak, és imádták” (Mt 2,11). Imádni az Urat nem könnyű, nem ösztönös cselekedet: bizonyos lelki érettséget igényel, mert ez egy belső – néha hosszú – út végpontja.

Isten imádása nem ösztönös cselekvés bennünk. Az embernek igenis szüksége van az imádásra, de fennáll a kockázata annak, hogy imádása félresiklik.

 

Ha ugyanis nem Istent imádja, akkor bálványokat fog imádni – nincs közbülső választási lehetőség: vagy Istent, vagy bálványokat. De egy francia író megfogalmazását is idézhetjük: „Aki nem Istent imádja, az az ördögöt imádja”, és nem hívő, hanem bálványimádó lesz. Így van: aut aut.

Korunkban különösen szükséges, hogy mind egyénileg, mind közösségileg több időt szenteljünk az imádásnak. Egyre jobban meg kell tanulnunk szemlélni az Urat. Kissé elvesztettük az imádó ima iránti érzéket. Vissza kell szereznünk – mind közösségileg, mind saját lelki életünkben. Ezért ma menjünk a mágusok iskolájába, hogy levonhassunk néhány hasznos tanulságot: hozzájuk hasonlóan le akarunk borulni és imádni akarjuk az Urat. Komolyan imádni, nem úgy, ahogy Heródes mondta: „Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, és én is elmegyek, hogy imádjam!” Nem, ez az imádás nem helyes. Komolyan kell imádnunk!

A mai mise igeliturgiájából kiemelhetünk három kifejezést, melyek segíthetnek, hogy jobban megértsük, mit jelent az Úr imádójának lenni. Ezekről a kifejezésekről van szó: „emeld fel tekintetedet”, „indulj útnak” és „láss”. Ez a három kifejezés segít majd megértenünk, mit jelent az Úr imádójának lenni.

Az első kifejezést, tekintetünk felemelését, Izajás prófétánál találjuk. A száműzetésből nemrég visszatért jeruzsálemi közösséghez, melyet leterített a tömérdek nehézség miatti csüggedés, a próféta ezt az erős felhívást intézi: „Emeld fel tekintetedet, és nézz körül” (Iz 60,4). Ez arra szólít fel, hogy

tegyük félre a fáradtságot és a panaszkodást, lépjünk ki szűk látókörünk fogságából, szabaduljunk ki saját énünk diktatúrája alól, hiszen mindig hajlamosak vagyunk magunkba zárkózni és aggodalmaink körül forogni.

 

Az Úr imádásához mindenekelőtt „fel kell emelni a tekintetünket”: vagyis nem szabad engedni, hogy a reményt kioltó belső rémképeink börtönbe zárjanak, és hogy a nehézségek foglalják el életünk középpontját. Ez nem a valóság tagadását jelenti, eljátszva azt vagy becsapva magunkat azzal, hogy minden rendben van. Nem! Ezzel szemben arról van szó, hogy új módon kell néznünk a problémákra és a bajokra, tudva azt, hogy az Úr ismeri nehéz helyzetünket, figyelmesen hallgatja imáinkat, és nem közömbösen szemléli könnyeinket.

Ez a tekintet, mely az élet viszontagságai ellenére is bízik az Úrban, gyermeki hálát ébreszt. Amikor ez megtörténik, a szív megnyílik az imádásra. Ellenkező esetben, ha kizárólag a problémákra összpontosítunk, és nem vagyunk hajlandók Isten felé emelni tekintetünket, a félelem megszállja és félrevezeti a szívet, ami haragot, zavartságot, szorongást, depressziót vált ki. Ilyen körülmények között nehéz imádni az Urat. Ha ez megtörténik, bátran meg kell törnünk berögzült következtetéseink körét, és tudatosítanunk kell, hogy a valóság nagyobb a gondolatainknál. Emeld fel tekintetedet, és nézz körül: az Úr mindenekelőtt arra hív bennünket, hogy bízzunk benne, mert ő valóban gondját viseli mindenkinek. Ha tehát Isten ilyen szépen felöltözteti a mező füvét, mely ma létezik, holnap pedig már a kemencébe dobják, akkor mennyivel többet megtesz értünk? (vö. Lk 12,28).

Ha felemeljük tekintetünket az Úrra, és az ő fényében vesszük szemügyre a valóságot, akkor felfedezzük, hogy ő sosem hagy el bennünket: az Ige testté lett (vö. Jn 1,14), és mindig velünk marad, mindennap (vö. Mt 28,20.). Mindig!

 

Amikor Isten felé emeljük tekintetünket, akkor az élet nehézségei nem tűnnek el, nem, de úgy érezzük, hogy az Úr erőt ad számunkra, hogy szembenézzünk velük. Tehát a „tekintet felemelése” az első lépés, mely képessé tesz bennünket az imádásra. Ez a tanítványnak az imádása, aki új örömöt, másfajta örömöt fedezett fel Istenben. A világ örömének az alapja a javak birtoklása, a siker és más hasonló dolgok, mindig az „én”-nel a középpontban. Ezzel szemben Krisztus tanítványának az öröme Isten hűségében találja meg alapját, akinek ígéretei mindig teljesülnek, a válsághelyzetek ellenére, melyekbe kerülhetünk. Látjuk hát, hogy a gyermeki hála és az öröm felkelti annak vágyát, hogy imádjuk az Urat, aki hűséges, és sosem hagy magunkra bennünket.

A második kifejezés, mely segítségünkre lehet, az útnak indulás. Tekintetünk felemelése [az első]; a második pedig: útnak indulás. Mielőtt a mágusok imádhatták volna a Betlehemben született gyermeket, hosszú utat kellett megtenniük. Máté azt írja: „Íme, bölcsek jöttek keletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: »Hol van a zsidók most született királya? Láttuk ugyanis csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk«” (Mt 2,1–2). Az utazás mindig átalakulást, változást hoz magával. Egy utazás után sosem vagyunk ugyanazok.

Mindig van valami új abban, aki valamilyen utat megtett: ismeretei bővültek, új embereket és dolgokat látott, megtapasztalta akarata megerősödését, hiszen meg kellett birkóznia az út nehézségeivel és kockázataival.

 

Nem jutunk el az Úr imádásához anélkül, hogy előbb át ne mentünk volna azon a belső érési folyamaton, amelyet az útnak indulás ad nekünk.

Fokozatos úton levés által válunk az Úr imádóivá. A tapasztalat például azt tanítja, hogy egy ötvenéves ember más lélekkel éli meg az imádást, mint harmincéves korában. Az, aki hagyja magát a kegyelem által alakítani, az idő múlásával általában fejlődik: a külső ember öregszik – mondja Szent Pál –, míg a belső ember napról napra megújul (vö. 2Kor 4,16), és egyre jobban kész lesz az Úr imádására. Ebből a szempontból a kudarcok, a válságok, a tévedések tanulságos tapasztalattá válhatnak: nemritkán arra szolgálnak, hogy tudatosítják bennünk, hogy csak az Úr méltó az imádásra, mert csak ő elégíti ki a minden ember szíve mélyén ott rejtőző élet és örökkévalóság utáni vágyat. Sőt,

az idő múlásával a hitben megélt próbatételek és erőfeszítések hozzájárulnak a szív megtisztulásához, alázatosabbá és ezért az Isten előtti megnyílásra készségesebbé teszik a szívet.

 

Még a bűnök is, annak tudata is, hogy bűnösök vagyunk, hogy oly sok rossz dolgot tettünk. „Dehát én ezt meg ezt tettem…”: ha hittel, bűnbánattal és töredelemmel fogadod, akkor segít majd növekedni! Minden, minden segít – mondja Pál – a lelki fejlődésben, a Jézussal való találkozásban, még a bűnök is, a bűnök is. Szent Tamás pedig hozzáteszi: „etiam mortalia”, az ocsmány bűnök is, a legsúlyosabb bűnök is. De ha bűnbánattal fogadod, segít majd ezen az úton az Úrral való találkozás felé, és segít majd jobban imádni őt.

A mágusokhoz hasonlóan nekünk is engednünk kell, hogy az élet útja – mely tele van elkerülhetetlen nehézségekkel – tanítson bennünket. Ne engedjük, hogy a fáradtság, a bukások és a kudarcok elcsüggesszenek bennünket! Ehelyett alázattal elismerve őket, alkalomnak kell tekintenünk őket arra, hogy egyre közelebb kerüljünk az Úr Jézushoz.

Az élet nem rátermettségünk bizonygatása, hanem az út afelé, aki szeret bennünket.

 

Nem erényeink igazolványát kell mutogatnunk életünk minden lépésénél; hanem alázattal az Úr felé kell haladnunk. Az Úrra tekintve erőt találunk majd ahhoz, hogy újult örömmel folytassuk utunkat!

És elérkeztünk a harmadik kifejezéshez, a látáshoz. Felemelni tekintetünket, elindulni, látni. Az evangélista ezt írja: „Bementek a házba, és ott látták a gyermeket anyjával, Máriával, a földre borultak, és imádták” (Mt 2,10–11). Az imádás uralkodók, magas méltóságok számára fenntartott tiszteletadás volt. A mágusok voltaképpen azt imádták, akiről úgy tudták, hogy a zsidók királya (vö. Mt 2,2). De valójában mit láttak? Egy szegény gyermeket láttak az anyjával. Ezek a távoli országokból érkezett bölcs emberek mégis képesek voltak túllépni ezen az oly egyszerű és szinte elhanyagolható jeleneten, és egy uralkodó jelenlétét ismerték fel abban a gyermekben. Vagyis képesek voltak messzebbre „látni” a látszatnál.

Leborulva a Betlehemben született gyermek előtt olyan imádást fejeztek ki, amely mindenekelőtt belső volt: az ajándékba hozott ládák kinyitása szívük felajánlásának jele volt.

 

Az Úr imádásához a látható fátylán túl kell látni, mely gyakran megtévesztőnek bizonyul. Heródes és Jeruzsálem előkelőségei a világiasságot, a látszat örök rabját képviselik. Látnak, de mégsem képesek látni – nem mondom, hogy nem hisznek, az túlzás lenne –, nem tudnak látni, mert látóképességük a látszat rabja, a feltűnő után kutat: csak az érdekfeszítő dolgoknak tulajdonít értéket, azoknak a dolgoknak, amelyek leginkább felhívják magukra a figyelmet. A mágusokban viszont egy másfajta magatartásformát látunk, melyet teológiai realizmusnak mondhatunk – túl elvontnak tűnhet ez a szó, de nevezzük csak teológiai realizmusnak –: ez tárgyilagosan érzékeli a dolgok valóságát, eljutva végül annak megértéséhez, hogy Isten minden hivalkodást kerül.

Az Úr az egyszerűben található; az Úr olyan, mint az egyszerű gyermek, kerüli a hivalkodást, mely épp a világiasság terméke.

 

Ez a láthatón túllépő „látásmód” teszi lehetővé, hogy imádjuk az Urat, aki gyakran egyszerű helyzetekben, egyszerű és jelentéktelennek tűnő emberekben rejtőzik. Olyan tekintetről van tehát szó, amely nem hagyja magát elkápráztatni az exhibicionizmus tűzijátékától, hanem mindig az el nem múlót fürkészi, az Urat kutatja. Mi ezért, ahogy Pál apostol írja, „ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra figyeljünk, mert a látható ideig való, a láthatatlan azonban örök” (2Kor 4,18).

Az Úr Jézus tegyen bennünket az ő igazi imádóivá, hogy tanúságot tudjuk tenni életünkkel arról a szeretettervről, mely az egész emberiséget átfogja! Kérjük mindannyiunk és az egész Egyház számára annak kegyelmét, hogy megtanuljunk imádni, hogy ne hagyjuk abba az imádást, hogy sokat gyakoroljuk ezt az imaformát, mert csak Istent szabad imádnunk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír