Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk elmélkedésünket az irgalmasság testi cselekedeteiről, amelyeket azért adott nekünk az Úr Jézus, hogy mindig elevenen és lendületben tartsuk hitünket. Ezek a cselekedetek ugyanis világossá teszik, hogy a keresztények nem ernyedten és lustán várják az Úrral való végső találkozást, hanem mindennap elébe mennek, felismerik az ő arcát sok ember arcán, akik segítséget kérnek. Ma Jézus ezen mondatánál fogunk elidőzni: „Idegen voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felöltöztettetek” (Mt 25,35–36). Korunkban is rendkívül időszerű az idegenek segítése. A gazdasági válság, a fegyveres konfliktusok és az éghajlatváltozás sokakat elvándorlásra késztetnek. Ugyanakkor az elvándorlás nem új keletű jelenség, hanem az emberiség történelméhez tartozik. A történelmi emlékezet hiányáról tanúskodik, ha valaki azt gondolja, hogy az csak napjainkra jellemző.

A Szentírásban számos konkrét példát találunk a kivándorlásra. Elég csak Ábrahámra gondolnunk. Az Úr arra hívja, hogy hagyja el országát és menjen másik földre: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1). Izrael népével is így történt: elindult Egyiptomból, ahol szolgaságban élt, hogy negyven évig vándoroljon a pusztában, míg végül elért az Isten által ígért földre. A szent család – Mária, József és a kis Jézus – is kénytelen volt kivándorolni, mert menekülnie kellett a fenyegető Heródes elől: „József fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba, s ott maradt Heródes haláláig” (Mt 2,14–15). Az emberiség történelme a migrációk történelme: a világ minden pontján nincs olyan nép, mely nem ismerte volna a migráció jelenségét.

A századok folyamán a szolidaritás rendkívüli megnyilvánulásainak lehettünk tanúi, még ha ezeket társadalmi feszültségek kísérték is. Ma a gazdasági válság kontextusa sajnos elősegíti a bezárkózó és visszautasító magatartás kialakulását. A világ némely részén falakat és kerítéseket emelnek. Úgy tűnik időnként, hogy annak a sok férfinak és nőnek a csendes igyekezetét, akik mindent megtesznek – a legkülönbözőbb formákban – a migránsok megsegítésére, elnyomja a többiek zaja, akik ösztönös önzésüknek adnak hangot. A bezárkózás azonban nem megoldás, sőt végeredményben előmozdítja a szervezett bűnözést. A megoldás egyetlen útja a szolidaritás. Szolidaritás a bevándorlóval, szolidaritás az idegennel…

A keresztények elkötelezettsége e téren ma ugyanolyan sürgős, mint korábban. Ha csak a múlt századot nézzük, eszünkbe jut Szent Francesca Cabrini csodálatos alakja, aki társaival együtt arra szentelte életét, hogy segítse az Amerikai Egyesült Államokba készülő kivándorlókat. Ma is szükségünk van ilyen tanúságtételekre, hogy az irgalom minél több rászorulót elérhessen. Ez kivétel nélkül mindenkinek feladata. Az egyházmegyéké, a plébániáké, a megszentelt élet intézményeié, a társulatoké és a mozgalmaké, de az egyes keresztényeké is – mindannyiunknak be kell fogadnunk a háború, az éhség, az erőszak és az embertelen életkörülmények elől menekülő fivéreinket és nővéreinket. Együtt mindannyian rendkívül nagy segítséget jelentünk azoknak, akik elveszítették hazájukat, családjukat, munkájukat és méltóságukat.

Néhány napja történt egy kis eset, itt, a városban. Egy menekült eligazításra szorult. Egy asszony odament hozzá, és megkérdezte: „Segíthetek, mit keres?” Azon a menekültön nem volt cipő. Így válaszolt: „A Szent Péter-bazilikába szeretnék menni, hogy bemenjek a szent kapun.” Az asszony elgondolkodott: „De hát nincs lábbelije, hogy fog gyalogolni?” Hívott egy taxit. Az a bevándorló, az a menekült bűzlött. A taxisofőr nem nagyon akarta engedni, de végül engedte beszállni a taxiba. Az asszony pedig beült melléje, és érdeklődött egy kicsit, milyen volt az útja mint menekültnek, illetve migránsnak. Ez a férfi pedig elmesélte a történetét, amelyben volt fájdalom, háború, éhezés. Elmenekült a hazájából, hogy ideköltözzön. Amikor megérkeztek [a bazilikához], az asszony elővette a pénztárcáját, hogy kifizesse a sofőrt, ám a taxis, aki kezdetben nem akarta engedni beszállni a migránst, mert bűzlött, így szólt az asszonyhoz: „Nem, asszonyom, nekem kell önnek fizetnem, mert meghallgattatott velem egy olyan történetet, amely megváltoztatta a szívemet.” Ez az asszony tudta, mit jelent egy bevándorló fájdalma, mert örmény vér folyt az ereiben, és ismerte népe szenvedéseit. Amikor ilyesmit csinálunk, kezdetben bennünk is ellenérzés támad, mert kellemetlen nekünk az az ember, „büdös”, de végül a történet beillatosítja és megváltoztatja lelkünket. Gondoljatok erre a történetre, és gondolkodjunk, mit tudunk tenni a menekültekért!

Az irgalmasság másik testi cselekedete pedig: felöltöztetni a mezítelent. Mi mást jelenthetne ez, mint visszaadni a méltóságát annak, aki elvesztette? Nyilvánvalóan idetartozik, hogy ruhát adjunk a ruhátlannak, de gondoljunk csak azokra a nőkre, akiket a prostitúció áldozataiként az utcára dobnak, vagy arra a sokféle módra, ahogyan az emberi testet árucikként használják, még kiskorúakét is! Ezekhez hasonlóan, ha valakinek nincs munkája, nincs otthona, nem kap jogos bért, az is a mezítelenség egyik formája, vagy ha valaki hátrányos megkülönböztetést szenved faja vagy vallása miatt, ez is mind a mezítelenség formája, amelyre nekünk, keresztényeknek éberen oda kell figyelnünk, és azonnal segítséget kell nyújtanunk.

Kedves testvéreim, ne essünk a bezárkózás csapdájába, ne legyünk közömbösek testvéreink szükségleteivel szemben, és ne csak saját érdekeinkkel törődjünk! Amilyen mértékben megnyílunk mások felé, olyan mértékben válik életünk termékennyé, olyan mértékben nyerik vissza a társadalmak békéjüket, és olyan mértékben kapják vissza az emberek teljes méltóságukat. Jusson majd eszetekbe az az asszony, jusson majd eszetekbe az a bűzlő migráns, jusson majd eszetekbe az a sofőr, akinek a migráns megváltoztatta a szívét!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír