Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, vagyis a Megtestesülés ünnepén Ferenc pápa pénteken délután öt órakor a Szent Péter bazilikában tartott bűnbánati szertartás keretében felajánlotta az egyházat, az egész emberiséget és benne különleges módon Oroszországot és Ukrajnát Szűz Mária Szeplőtelen Szívének. A Szentatya homíliájában Gábriel angyal hármas üzenetét és Mária beleegyező válaszát elemezte.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán    

Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy! – imádkozzuk gyakran egyik kedves Mária fohászunkban. Most a háború nagy bajában az isteni Gondviselés arra vezette Róma püspökét, a Szentatyát, hogy a világegyház püspökeivel és azok papjaival, híveivel együtt felajánlják Szűz Mária Szeplőtelen Szívének a katolikus egyházat, az egész emberiséget és különleges módon két rokon nemzetet, az oroszt és az ukránt.

Ferenc pápa szándéka szerint Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március 25-én pénteken délután öt órakor kétórás bűnbánati szertatás keretében történt a felajánlás, mely végső értelemben a Szűzanya 1917-es fatimai jelenéseihez és kéréséhez kapcsolódik. Igaz a Népek Apostolának a tanítása: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Ezért a kegyelmi áradásért jöttek össze a hívek péntek délután, hogy szentgyónással, a kiengesztelődés szentségével megerősítve ajánlják fel önmagukat és az egész emberiséget a Szűzanyának.

 

„Attende Domine, et miserere, quia peccavimus tibi! Hallgass meg, Urunk és irgalmazz nekünk, mert vétkeztünk ellened!” – csendült fel a bűnbánat éneke a szertartás kezdetén, majd Ferenc pápa imádsága foglalta össze mindannyiunk szándékát: „Mindenható és irgalmas Isten, aki összegyűjtöttél minket Fiad nevében, hogy kegyelmet és irgalmat adj nekünk alkalmas időben, nyisd meg a szemünket, hogy lássuk az elkövetett rosszat és érintsd meg a szívünket, hogy hozzád térjünk! A te szereteted foglalja egységbe azt, amit a bűn szétszórt. Hatalmad gyógyítsa meg sebeinket és gyámolítsa gyengeségeinket. Szentlelked újítsa meg egész életünket és adja vissza nekünk a szeretet erejét, hogy felragyogjon bennünk a te Fiad képe és minden ember felismerje Egyházad arcán annak a dicsőségét, akit hozzánk küldtél, a mi Urunkat, Jézus Krisztust!”

 

Az igeliturgia során Pál apostol Kolosszeikhez írt leveléből olvastak fel: „Dicsőséges hatalmában szilárdítson meg titeket nagy erővel, hogy mindvégig kitartsatok és állhatatosak legyetek. Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, és áthelyezett szeretett Fia országába. Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát” (Kol 1,9-14). Az evangélium szavai Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén Szent Lukács könyvéből az Angyali Üdvözlet jól ismert történetét tolmácsolták és Ferenc pápa e találkozás párbeszédéhez fűzte gondolatait.                         

A mai főünnep evangéliumában Gábriel angyal háromszor szólal meg és fordul Szűz Máriához. Először akkor, amikor köszönti őt. Ezt mondja: „Örvendezz, üdvöz légy, kegyelemmel teljes. Az Úr veled van” (Lk 1,28). Az örvendezés, az öröm oka ebben a pár szóban tárul fel: az Úr veled van. Testvérem, ma ugyanezek a szavak szólítanak meg téged; mindannyiszor a magadénak érezheted ezeket, amikor közeledsz Isten megbocsátásához, hiszen az Úr ezt mondja neked: „Én veled vagyok”. Túl gyakran gondoljuk azt, hogy a gyónás abban áll, hogy lehajtott fővel Istenhez járulunk. Csakhogy nem mi vagyunk azok, aki az Úrhoz megyünk; ő jön el meglátogatni minket, hogy eltöltsön kegyelmével, megörvendeztessen az örömével. Ha gyónunk, akkor megadjuk az Atyának azt az örömet, hogy felemelhessen minket. Annak, amit megélünk, nem a bűneink vannak a középpontjában, hanem az ő megbocsátása. Próbáljuk elképzelni, mi lenne, ha a bűneink állnának a szentség középpontjában: majdnem minden tőlünk függne, a mi bűnbánatunktól, a mi erőfeszítéseinktől, a mi elköteleződésünktől. De nem így van. Ő van a középpontban, aki megszabadít és talpra állít minket.

 

Állítsuk helyre a kegyelem primátusát, és kérjük az ajándékot, hogy megértsük: a kiengesztelődés elsődlegesen nem a mi lépésünk Isten felé, hanem az ő ölelése, amely körülfon, ámulatba ejt és megindít minket. Az Úr az, aki Mária názáreti otthonához hasonlóan belép a mi házunkba is, és korábban ismeretlen ámulatot és örömet hoz magával. Állítsuk Isten távlatát az első helyre: így újra megszeretjük a gyónást. Szükségünk van rá, mivel minden belső újjászületés, minden lelki fordulat innen, Isten megbocsátásából indul ki. Ne hanyagoljuk el a gyónást, hanem fedezzük fel azt az öröm szentségeként. Igen, az öröm szentségeként, ahol a szégyenkezésünket kiváltó rossz az Atya forró ölelésének a megtapasztalására nyújt alkalmat. Ez Jézus édes ereje, aki meggyógyít minket, ez a Szentlélek „anyai gyöngédsége”. Ez a szíve a gyónásnak.

 

Kedves testvéreim, ti, akik kiszolgáltatjátok Isten bűnbocsánatát, legyetek olyan emberek, akik a hozzájuk járulók számára felkínálják ezen híradás örömét: Örvendezz, az Úr veled van. Semmiféle szigor, semmiféle akadály, semmiféle kellemetlenség; az irgalom előtt kitárt ajtók! A gyónásban különösen is meghívást nyerünk arra, hogy megszemélyesítsük a jó Pásztort, aki karjaiba veszi a bárányait és megsimogatja őket. Legyünk a kegyelem csatornái, amelyek az Atya irgalmának az élő vizét viszik el a szív szárazságába.

Másodszor szól az angyal Máriához. A előbb halott köszöntéstől megzavarodott lánynak ezt mondja: „Ne félj” (v. 30). A Szentírásban Isten, amikor bemutatkozik az őt befogadó embernek, előszeretettel ejti ki ezt a két szót: né félj. Ez mondja Ábrahámnak (ld. Ter 15,1), ezt ismétli Izsáknak (ld. Ter 26,24), Jákobnak (ld. Ter 46,3) és így tovább, egészen Józsefig (ld. Mt 1,20) és Máriáig. Ily módon világos és vigasztaló üzenetet intéz hozzánk: amikor az élet megnyílik Isten előtt, akkor a félelem többé már nem képes túszként fogva tartani minket. Testvérem, ha bűneid megrémítenek, ha a múltad nyugtalanít, ha a sebeid nem gyógyulnak be, ha folyamatos eleséseid kedvedet szegik és úgy érzed, elvesztetted a reményt, ne félj. Isten ismeri a gyöngeségeidet és nagyobb a tévedéseidnél. Egy dolgot kér tőled: ne tartsd magadban a törékenységeidet, a nyomorúságaidat; vidd el ezeket hozzá, helyezd beléje. Így a reményvesztés okából átalakulnak a feltámadás lehetőségévé. Ne félj!

Szűz Mária elkísér minket: ő maga Istenbe vetette zavarodottságát. Az angyal üdvözlése komoly okot kínált arra, hogy megijedjen. Valami elgondolhatatlant ajánlott neki, ami meghaladta emberi erőit, amit egyedül nem lett volna képes végigvinni: túl sok nehézséggel kellett volna szembenéznie, a mózesi törvénnyel, Józseffel, falujának lakóival és népe tagjaival kapcsolatos gondokkal.

Mária azonban nem emelt kifogásokat. Számára elég a ne félj, elég az, hogy Isten biztosítja őt. Odabújik hozzá, ahogyan mi is szeretnénk tenni ezen az estén. Gyakran ugyanis ennek épp az ellentétét tesszük: a bizonyosságainkból indulunk ki, és csak akkor járulunk Istenhez, amikor már elvesztettük ezeket. A Szűzanya azonban arra tanít minket, hogy Istentől induljunk, remélve, hogy ily módon minden más megadatik majd nekünk (ld. Mt 6,33). Arra hív, hogy elmenjünk a forráshoz, az Úrhoz, aki a félelem és az életfájdalom elleni radikális orvosság. Egy szép mondat jól kifejezi ezt, amit egy itteni, vatikáni gyóntatószék fölött lehet olvasni. Ezekkel a szavakkal fordul Istenhez: „Ha eltávolodunk tőled, elbukunk, ha visszatérünk hozzád, feltámadunk, ha benned maradunk, létezünk” (ld. Szt. Ágoston, Soliloquium I,3).

Ezekben a napokban halált hordozó hírek és képek lépnek be otthonainkba, miközben bombák pusztítják el megannyi tehetetlen ukrán testvérünk házát. A fékevesztett háború, amely oly sok emberre sújtott le és  okoz szenvedést, mindenkiből félelmet és döbbenetet vált ki. A tehetetlenség és az elégtelenség érzetét kelti bennünk. Szükségünk van arra, hogy halljuk a szavakat: „ne félj”. Az emberi biztosítékok azonban nem elégségesek, Isten jelenlétére van szükség, az isteni megbocsátás bizonyosságára, amely egyedül törli el a rosszat, oltja ki  haragot, adja vissza a békét a szívnek. Térjünk vissza Istenhez, az ő megbocsátásához.

 

Az angyal harmadszor is megszólal. Most ezt mondja a Szűzanyának: „A Szentlélek száll le rád” (Lk 1,35). Íme, így avatkozik be Isten a történelembe: a saját Lelkét ajándékozza nekünk. Ahhoz, ami számít, nem elég a mi erőnk. Egyedül nem tudjuk feloldani sem a történelem , sem a saját szívünk ellentmondásait. Szükségünk van Isten bölcs és szelíd erejére, ami nem más, mint a Szentlélek. Szükségünk van a szeretet Lelkére, amely feloldja a gyűlöletet, kioltja a haragot, eltörli a kapzsiságot, felébreszt a közönyünkből. Szükségünk van Isten szeretetére, mert a mi szeretetünk bizonytalan és elégtelen. Oly sok dolgot kérünk az Úrtól, ám gyakran elfelejtjük kérni tőle a legfontosabbat, azt, amit ő adni szeretne nekünk: a Szentlelket, az erőt a szeretethez. Szeretet nélkül mit is adhatunk a világnak? Valaki azt mondta, hogy egy keresztény szeretet nélkül olyan, mint egy tű, amelyik nem varr: megszúr, sebez, de ha nem varr, ha nem sző össze, ha nem egyesít, akkor semmire sem jó. Ezért arra van szükség, hogy hogy Isten megbocsátásából a szeretet erejét merítsük, ugyanazt a Lelket, amely leszállt Máriára.

Ha azt szeretnénk, hogy a világ megváltozzon, akkor először a mi szívünknek kell megváltoznia. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, engedjük meg, hogy a mai napon kézen fogjon minket a Szűzanya. Tekintsünk az ő Szeplőtelen Szívére, ahová alászállt Isten, az egyetlen emberi teremtményi szívre, amely árnyék nélkül való. Ő „kegyelemmel teljes” (v. 28), vagyis nincsen benne bűn: benne nincs nyoma sem a rossznak, és ezért Isten vele akarta megkezdeni az üdvösség és a béke új történetét. Itt fordult meg a történelem sora. Isten azáltal változtatta meg a történelmet, hogy bekopogott Mária Szívének ajtaján.

Ma pedig mi, Isten megbocsátása által megújult emberek is bekopogunk ezen az ajtón. A világ püspökeivel és híveivel együtt ünnepélyesen Mária Szeplőtelen Szíve elé szeretném vinni mindazt, amit megélünk: megújítom az Egyház és a teljes emberiség felajánlását őneki, különösen is felajánlva neki az ukrán és az orosz népet, amelyek gyermeki szeretettel Anyjukként tisztelik őt. Nem varázsigéről van szó, hanem egy lelki tettről. A gyermekek feltétlen bizalmának a gesztusa ez, amely ennek az egész világot fenyegető kegyetlen és esztelen háborúnak a megpróbáltatásai közepette, az Édesanyjukhoz futnak, az ő szívébe helyezve félelmeiket és szenvedéseiket, átadva magukat neki. Ebben a tiszta, romlatlan szívben tükröződik Isten, a testvériség és a béke értékes javai, mindaz, ami vagyunk, hogy ő, az Anya, akit az Úr nekünk ajándékozott, megvédjen és oltalmazzon minket.

 

Mária ajkáról hangzik el a legszebb mondat, amit az angyal elvihet Isten elé: „Legyen nekem a te igéd szerint” (v. 38). Mária igenje nem passzív vagy lemondó elfogadás, hanem annak eleven vágya, hogy Istenhez csatlakozzon, akinek „terve a béke és nem a csapás” (Jer 29,11). Ez a legszorosabb részvétel a világnak szánt béketervében. Ajánljuk fel magunkat Máriának, hogy belépjünk ebbe a tervbe, hogy teljesen Isten terveinek a rendelkezésére álljunk. Isten Anyja, miután kimondta az igen-jét, hosszú útra indul egy hegyes vidék felé, hogy meglátogassa áldott állapotban lévő rokonát (ld. Lk 1,39). A mai napon fogja meg a mi kezünket is, és így vezessen utunkon: vezessen a testvériség és a párbeszéd meredek  és fáradságos ösvényein, a béke útján!

 

A Szentatya homíliája után rövid csendet tartottak, majd elkezdődött a közösen vezetett lelkiismeretvizsgálat. Az együtt mondott Miatyánk ima után a Szentatya így fohászkodott: „Istenünk, te a szentségeidbe helyezted gyengeségünk gyógyszerét, add, hogy örömmel fogadjuk a megváltás gyümölcseit és azt életünk megváltoztatásával tanúsítsuk, Krisztus, ami Urunk által”. Ekkor a bazilika penitenciáriusai és a megbízott papok előre kijelölt helyekre vonultak és megkezdődött a gyóntatás, amely alatt csendes időszakok és énekek váltották egymást. Az egész bűnbánati szertartás végén Ferenc pápa elimádkozta a felajánlási imát, majd virágcsokorral köszöntötte a Fatimai Szűzanya szobrát.

Ferenc pápa homíliáját Dr. Török Csaba atya fordította