Az irgalmasság és a „fenyítés” kapcsolatáról elmélkedett a Szentatya március 2-án, szerdán az általános kihallgatás keretében. A megpróbáltatásoknak, a bűneink miatti szenvedéseknek is arra kell késztetniük minket, hogy Istenhez, a mi irgalmas Atyánkhoz forduljunk – fogalmazott a pápa.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Amikor Isten irgalmasságáról beszéltünk, többször felidéztük a családapa alakját, aki szereti gyermekeit, segíti őket, gondjukat viseli és megbocsát nekik. Mint apa neveli őket, megfeddi, ha hibáznak, elősegíti fejlődésüket a jóban.

Így mutatja be Istent Izajás próféta könyvének első fejezete, ahol az Úr szeretetteljes, ugyanakkor odafigyelő és szigorú apaként fordul Izraelhez, hűtlenséggel és romlottsággal vádolja, hogy visszavezesse az igazságosság útjára. Így kezdődik a szöveg: „Halljátok, egek, és figyelj füleddel, föld, mert az Úr szól: »Fiakat neveltem, és felmagasztaltam, ők azonban elpártoltak tőlem. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászlát; Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg«” (Iz 1,2–3).

Prófétája által Isten a csalódott apa keserűségével szól a néphez: felnevelte gyermekeit, ők viszont fellázadtak ellene. Még az állatok is hűségesek gazdájukhoz, felismerik a nekik táplálékot adó kezet; a nép ellenben nem ismeri többé Istent, nem akar többé érteni. Isten – bár sebet kapott – engedi, hogy a szeretet szóljon belőle, és megpróbálja elfajzott gyermekei lelkiismeretét megszólítani, hogy beismerjék hibájukat, és engedjék magukat újra szeretni. Ez az, amit Isten tesz! Hozzánk jön, hogy engedjük szeretni magunkat általa, a mi Istenünk által!

Megromlott a szülő–gyermek kapcsolat, amelyre gyakran hivatkoznak a próféták, amikor Isten és az ő népe közötti szövetségről beszélnek. A szülők nevelői feladata arra irányul, hogy segítsék gyermekeiket növekedni a szabadságban, hogy felelősséget tudjanak vállalni tetteikért, képesek legyenek jót tenni önmagukkal és másokkal. A bűn miatt azonban a szabadság függetlenség követelésévé válik, a gőg szembeszálláshoz és ahhoz az illúzióhoz vezet, hogy elegek vagyunk önmagunknak.

Emiatt figyelmezteti tehát Isten az ő népét: „Elvétettétek az utat!” Szeretettel és keserűen mondja: az „én” népem. Isten sosem tagad meg minket, mi az ő népe vagyunk, még ha én vagyok a legrosszabb is a férfiak között, ha én vagyok a legrosszabb is a nők között, ha mi vagyunk a legrosszabb is a népek között, az ő gyermekei vagyunk. Ilyen az Isten: soha, de soha nem tagad meg minket! Mindig azt mondja: „Gyermekem, gyere!” Ilyen a mi Atyánk szeretete, ilyen az Isten irgalma! Az, hogy ilyen Atyánk van, reménnyel és bizalommal tölt el minket. Ezt a hozzá való tartozásunkat bizalommal és engedelmességgel kellene megélnünk, annak tudatában, hogy minden az Atya szeretetéből érkező ajándék! Ezzel szemben felüti fejét a hiúság, a gőg és a hamis istenek imádata!

Ezért a próféta nyíltan, szigorú szavakkal fordul a néphez, hogy segítse megérteni bűnének súlyát: Jaj, vétkes nemzet, […] romlott fiak! Elhagyták az Urat, meggyalázták Izrael Szentjét, hátat fordítottak neki” (Iz 1,4).

A bűnt szenvedés követi, melynek következményeit az egész ország megszenvedi, letarolják, kietlen pusztává válik, és Sion, vagyis Jeruzsálem is lakhatatlan lesz. Ahol visszautasítják Istent, az ő atyai voltát, ott nem lehet többé élni, a lét gyökértelenné válik, minden romlottnak, lepusztultnak tűnik. De még ezt a fájdalmas időszakot is az üdvösség távlatában kell nézni. A megpróbáltatás azért adatik, hogy a nép megtapasztalhassa az Istent elhagyók keserűségét, és szembesülhessen a halál választásának lesújtó ürességével. Az önmagunk elpusztítása melletti döntés elkerülhetetlen következménye a szenvedés, amelynek gondolkodásra kell késztetnie a bűnös embert, hogy megnyíljon a megtérésre és a megbocsátás előtt.

Ez Isten irgalmasságának útja: Isten nem bűneink szerint bánik velünk (vö. Zsolt 103,10). Így érthető, hogy Isten megbocsát népének, kegyelmet gyakorol, és nem pusztít el mindent, hanem mindig nyitva hagyja a remény kapuját. Az üdvösség megkívánja annak eldöntését, hogy hallgatunk Istenre, és engedjük, hogy megtérítsen minket, ugyanakkor az mindig ingyenes ajándék marad. Irgalmasságában az Úr tehát rámutat egy útra, amely nem a rituális áldozatok, hanem az igazságosság útja. Az emberek istentiszteletét nem azért kritizálja, mert az önmagában haszontalan, hanem mert a megtérést nem kifejezni, hanem helyettesíteni akarja, és így saját megigazulásunkra való törekvéssé válik, azt a hamis meggyőződést ülteti belénk, hogy az áldozatbemutatások üdvözítenek, és nem az irgalmas Isten, aki megbocsátja a bűnöket. Hogy jól értsük: ha valaki beteg, elmegy az orvoshoz, amikor valaki bűnösnek érzi magát, az Úrhoz fordul. De ha orvos helyett kuruzslót keres, nem fog meggyógyulni. Hányszor előfordul, hogy nem az Úrhoz megyünk, hanem téves utat választunk, nem nála keressük a megigazulást, az igazságot, a békét. Izajás próféta azt mondja, hogy Isten nem leli kedvét borjak és bárányok vérében (Iz 1,11), még kevésbé, ha olyan kéz ajánlja fel, melyhez a testvér vére tapad (Iz 1,15). Eszembe jut az egyház néhány jótevője, akik hozzák adományukat: „Fogja, ezt az adományt az egyháznak hoztam” – igen ám, de rengeteg kizsákmányolt, sanyargatott, alulfizetett munkával rabszolgasorban tartott ember vérének árán! Azt mondom az ilyeneknek: „Légy szíves, vidd el innét a csekkedet, és égesd el!” Isten népének, vagyis az egyháznak nincs szüksége piszkos pénzre, hanem Isten irgalmassága előtt megnyitott szívre van szüksége. Istenhez tiszta kézzel kell közeledni, el kell kerülni a rosszat, és meg kell tenni, ami jó és igazságos. Milyen szépen fejezi be a próféta: „Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni! Keressétek az igazságosságot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!” (Iz 1,16–17).

Gondoljatok arra a sok menekültre, akik partra szállnak Európában, és nem tudnak hova menni!

Akkor, mondja az Úr, a bűnök, még ha skarlátvörösek is, fehérek lesznek, mint a hó, és ragyogó tiszták, mint a gyapjú, a nép pedig jóllakhat a föld javából, és békében élhet (Iz 1,19).

Ez a csodája Isten megbocsátásának! A megbocsátásnak, amelyet Isten mint Atya akar adni népének. Isten mindenkinek felkínálja irgalmasságát, és a prófétának ezek a szavai ma is, mindannyiunkra érvényesek, hiszen arra kaptunk meghívást, hogy Isten gyermekeiként éljünk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír