Október 18-án vasárnap a délelőtti szentmise keretében avatta szentté Ferenc pápa az olasz Vincenzo Grossi plébánost, a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Mária spanyol szerzetesnővért és Lisieux-i Szent Teréz szüleit, Louis Martint és Marie-Azélie Guérint. A Szentatya homíliáját közöljük.

A Szentírásból vett olvasmányok ma a szolgálat témájáról szólnak, és arra hívnak, hogy kövessük Jézust az alázat és a kereszt útján.

Izajás próféta Jahve szolgájának alakját és üdvözítő küldetését állítja elénk (Iz (53,10–11). Olyan személyiségről van szó, aki nem dicsekedhet magas felmenőkkel, az emberek megvetik, mindenki elkerüli, alaposan kijutott neki a szenvedésből. Olyasvalaki, akihez nem kapcsolódnak nagy tettek, sem híres beszédek, hanem aki Isten tervét valósítja meg alázatos, csendes jelenlétével és szenvedésével. Küldetését ugyanis szenvedés által teljesíti, amely lehetővé teszi számára, hogy megértse a szenvedőket, hogy hordozza mások bűneinek terhét és kiengesztelje azokat. Az Úr szolgájának a halálig menő kirekesztése és szenvedése termékenynek bizonyul, mert sokaknak hoz szabadulást és üdvösséget.

Jézus az Úr szolgája: élete és halála – mely teljes egészében a szolgálat formáját öltötte (vö. Fil 2,7) – a mi üdvösségünknek és az emberiség Istennel való kiengesztelésének okává vált. A kérügma [igehirdetés], az evangélium szíve tanúsítja, hogy az ő halálában és feltámadásában beteljesedtek az Úr szolgájáról szóló próféciák. Szent Márk evangéliuma azt a jelenetet beszéli el, amikor két tanítvány, Jakab és János félrevonják Jézust, és elmondják neki – anyjuk kérésére – azt a kívánságukat, hogy Isten országában az ő jobbjára és baljára ülhessenek (vö. Mk 10,37): tiszteletbeli helyeket igényelnek maguknak, ahogyan ők képzelték az ország hierarchiáját. Elképzeléseiket, melyekben mozognak, még beszennyezik egy földi ország megvalósulásáról szőtt álmaik. Jézus ekkor első alkalommal „rendíti meg” a tanítványoknak ezeket a meggyőződéseit azáltal, hogy saját földi útjára utal: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is isztok, s a keresztséggel, amellyel engem megkeresztelnek, ti is megkeresztelkedtek. De hogy jobb és bal oldalamon ki üljön, afelől nem én döntök. Az a hely azokat illeti, akiknek készült” (39–40. vers). A kehely képével felvillantja előttük annak lehetőségét, hogy egészen csatlakozni fognak az ő szenvedéssel teli sorsához anélkül, hogy biztosítva lennének számukra az áhított tiszteletbeli helyek. Válasza meghívás arra, hogy kövessék őt a szeretet és a szolgálat útján, és utasítsák vissza azt a világias kísértést, hogy meg akarjanak előzni vagy irányítani akarjanak másokat.

Azokkal az emberekkel szemben, akik hatalomszerzésre és sikerre törekszenek, akik látszódni akarnak valakinek, azokkal az emberekkel szemben, akik azt akarják, hogy elismerjék érdemeiket, munkáikat, a tanítványoknak épp ennek ellenkezője a feladatuk. Ezért figyelmezteti őket: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (42–44. vers). Ezekkel a szavakkal azt tanítja, hogy a szolgálatnak kell lennie a keresztény közösségben az elöljáró, a tekintélyhordozó személy stílusának. Az gyakorolja az igazi tekintélyt az egyházban, aki a többieket szolgálja és nem elismerésre törekszik. Jézus arra hív bennünket, hogy változtassunk gondolkodásmódunkon, hagyjunk fel a hataloméhséggel, és inkább annak örüljünk, hogy eltűnhetünk és másokat szolgálhatunk. Arra hív bennünket, hogy gyökerestől tépjük ki a mások feletti uralom ösztönös vágyát és gyakoroljuk az alázat erényét.

Miután bemutatta azt az embermodellt, akit nem szabad követni, magát állítja elénk követendő példaként. A Mester magatartásában a közösség is megtalálja az új életszemlélet motivációját: „Hisz az Emberfia sem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (45. vers). A bibliai hagyományban az Emberfia az az alak, aki Istentől „hatalmat, dicsőséget és uralmat” kap (Dán 7,14). Jézus ismét tartalommal tölti meg ezt a képet, és azzal pontosítja, hogy őneki annyiban van hatalma, amennyiben ő szolga, annyiban van dicsősége, amennyiben képes a kicsinnyé válásra, annyiban van királyi tekintélye, amennyiben kész életének teljes odaadására. Szenvedésével és halálával pedig valóban elnyeri az utolsó helyet, eléri a szolgálat legnagyobb fokát, és ajándékul adja azt az egyháznak.

Összeegyeztethetetlen a hatalom világi kritériumok szerinti felfogásának módja és az az alázatos szolgálat, amelynek jellemeznie kellene a tekintélyhordozót Jézus tanítása és életpéldája szerint. Összeegyeztethetetlen a nagyravágyás, a törtetés és Krisztus követése. Összeegyeztethetetlen a becsvágy, a siker, a hírnév, a földi győzelem és a megfeszített Krisztus logikája. Összeegyeztethető viszont a „szenvedésben jártas” Jézus és a mi szenvedésünk. Erre emlékeztet minket a Zsidóknak írt levél [a szentmise szentleckéje], amely olyan főpapként mutatja be Krisztust, aki a bűn kivételével egészen osztozik emberi létállapotunkban: „Főpapunk ugyanis nem olyan, aki ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4,15). Jézus lényegében az irgalmasság és az együttérzés papságát gyakorolja. Ő közvetlen tapasztalatot szerzett nehézségeinkről, belülről ismeri emberi létállapotunkat. Az, hogy a bűnt nem tapasztalta meg, nem gátolja meg abban, hogy megértse a bűnösöket. Dicsősége nem a nagyravágyás vagy a hataloméhség dicsősége, hanem annak dicsősége, aki szereti az embereket, magára veszi és megosztja gyengeségeiket, felkínálja nekik a gyógyító kegyelmet, végtelen gyengédséggel kíséri őket, mindvégig elkíséri őket viszontagságos útjukon.

Keresztségünknél fogva mindannyian részesülünk Krisztus papságában; a világi hívők az általános papságban, az áldozópapok a szolgálati papságban. Tehát mindannyian befogadhatjuk az ő nyitott szívéből áradó szeretetet, akár magunk, akár mások számára. Így szeretetének, együttérzésének „csatornáivá” válhatunk, főként a szenvedők, az aggodalmaskodók, az elcsüggedtek és a magányosak felé.

Azok, akiket ma szentté nyilvánítottunk, folytonosan rendkívüli alázattal és szeretettel szolgálták testvéreiket, utánozva ily módon isteni Mesterünket. Szent Vincenzo Grossi buzgó plébános volt, aki mindig odafigyelt az emberek szükségleteire, különösen is a fiatalok nehézségeire. Mindnyájuk számára lángoló szeretettel törte meg Isten szavának kenyerét, és irgalmas szamaritánusává lett a legelesettebbeknek.

A Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Szent Mária [nővér] az imádság és a szemlélődés forrásából merítve nagy alázattal szolgálta a legutolsókat, és különös törődéssel vette körül a szegény emberek gyermekeit és a betegeket.

Louis Martin és Marie-Azélie Guérin szent házaspár a keresztény szolgálatot a családban élte meg, nap mint nap kialakítva a hit és a szeretet légkörét, és ebben a környezetben bontakozott ki három lányuk hivatása is, köztük a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézé.

Ezeknek az új szenteknek a tündöklő tanúságtétele arra ösztönöz minket, hogy állhatatosak legyünk a testvéreinknek nyújtott örömteli szolgálat útján, bízva Isten segítségében és Mária anyai oltalmában. Virrasszanak hát felettünk az égben és támogassanak hathatós közbenjárásukkal.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: News.va

Magyar Kurír