Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa homíliáját magyar fordításban.

A képek, melyeket Jézus a mai evangélium első részében használ, megrémítenek: a nap elsötétül, a hold nem világít többé, a csillagok lehullnak, és az egek tartóerői megrendülnek (vö. Mk 13,24–25). Röviddel ezután azonban az Úr reményt ébreszt bennünk: éppen a teljes sötétség pillanatában eljön az Emberfia (vö. Mk 13,26); és már a jelenben szemlélhetjük eljövetelének jeleit, amikor például látjuk, hogy a fügefa elkezd levelet hajtani, mert közel a nyár (vö. Mk 13,28).

Ez az evangélium tehát segít abban, hogy a történelmet úgy értelmezzük, hogy megragadjuk annak két aspektusát: a ma fájdalmát és a holnap reményét.

Egyfelől felidéződik mindaz a fájdalmas ellentmondás, amely az emberi valóságot mindenkor átszövi; másfelől ott van az emberre váró üdvösség jövője, vagyis a találkozás az Úrral, aki jön, hogy megszabadítson minden rossztól. Nézzünk rá erre a két szempontra Jézus szemével.

Az első szempont: a ma fájdalma. Olyan történelemben élünk, amelyet gyötrelem, erőszak, szenvedés és igazságtalanság jellemez, és amely várja a megszabadítást, mely úgy tűnik, sosem érkezik el. Mindenekelőtt a szegények, a lánc leggyengébb láncszemei azok, akiket bántanak, elnyomnak és néha eltipornak. A szegények világnapja, melyet ma tartunk, azt kéri tőlünk, hogy ne fordítsuk el az arcunkat, ne féljünk közelről nézni a leggyengébbek szenvedését, akik számára a mai evangélium rendkívül időszerű: életük napját gyakran homályba borítja a magány, várakozásaik holdja kialudt, álmaik csillagai a beletörődésbe hullottak, s egész létezésük megrendült. Mindez a szegénység miatt történik, melyre gyakran kényszerülnek, ők egy leselejtező társadalom igazságtalanságának és egyenlőtlenségének áldozatai, mely rohanásban él, anélkül, hogy észrevenné őket, és gátlástalanul sorsukra hagyja őket.

Ott van azonban a második szempont: a holnap reménye. Jézus reményt akar ébreszteni bennünk, hogy kiragadjon a szorongásból és a világ fájdalmától való félelemtől. Ezért mondja azt, hogy amikor a nap elsötétül, és úgy tűnik, minden összeomlik, ő akkor közeledik. Történelmünk fájdalmas sóhajaiban már ott van az üdvösség jövője, mely kezd kicsírázni. A holnap reménye a ma fájdalmában virágzik. Igen, Isten üdvössége nem csak a túlvilág ígérete, hanem már most növekszik sebzett történelmünkben – beteg a szívünk, mindannyiunké –, utat tör magának a világ elnyomásán és igazságtalanságán keresztül.

Épp a szegények sírása közepette hajt ki Isten országa, mint zsenge falevél, és vezeti el a történelmet céljához, az Úrral, a világmindenség királyával való végső találkozáshoz, aki végérvényesen megszabadít bennünket.

Kérdezzük meg magunktól: mi a teendőnk, nekünk, keresztényeknek ezzel a valósággal szemben? A ma fájdalmának enyhítésével táplálnunk kell a holnap reményét. Ezek összetartoznak: ha nem haladsz előre a ma fájdalmának enyhítésében, aligha lesz holnap reményed. Az evangéliumból fakadó reménység ugyanis nem abban áll, hogy passzívan várjuk, hogy a dolgok holnap jobbra fordulnak – ez nem lehetséges –, hanem abban, hogy Isten üdvösségre vonatkozó ígéretét ma konkretizáljuk. Ma, mindennap. A keresztény remény ugyanis nem a boldog optimizmus, még kevésbé azok kamaszkori optimizmusa, akik reménykednek, hogy a dolgok megváltoznak, de közben folytatják saját életüket, hanem a szeretet, az igazságosság és a testvériség Jézus által elkezdett országának az építése nap mint nap, konkrét gesztusokkal. A keresztény reményt például nem a levita vagy a pap ébresztette, akik elmentek a rablók által félholtra vert ember mellett. Egy idegen, egy szamaritánus ébresztette, aki megállt és megtette a segítés gesztusát (vö. Lk 10,30–35). És ma mintha az Egyház azt mondaná nekünk: „Állj meg, és ébressz reményt a szegénység közepette! Lépj közel a szegényekhez és ébressz reményt!” Annak a személynek a reményét, a te reményedet, az Egyház reményét.

Ez a teendőnk: a világ mindennapos romjai közepette legyünk a remény fáradhatatlan építői; legyünk világosság, mikor a nap elsötétül; legyünk az együttérzés tanúságtevői, mikor körülöttünk a nemtörődömség uralkodik; legyünk szeretők és figyelmesek a széles körű közöny közepette.

Az együttérzés tanúságtevői. Soha nem tehetünk jót együttérzés nélkül! Legfeljebb olyan jó dolgokat teszünk, amelyek nem érintik a keresztény utat, mert nem érintik a szívet. Ami megérinti a szívünket, az az együttérzés: közel lépünk, együttérzés tölt el bennünket, és a gyengéd szeretetet gesztusait tesszük. Épp ilyen Isten stílusa: közelség, együttérzés és gyengédség. Ez a mi feladatunk ma!

Nemrégiben eszembe jutott, amit egy, a szegényekhez közel álló és lélekben maga is szegény püspök, Tonino Bello atya ismételgetett: „Nem elég, ha remélünk, hanem meg kell szerveznünk a reményt.” Ha reményünk nem válik konkrét döntésekké és gesztusokká az odafigyelés, az igazságosság, a szolidaritás, a közös otthonról való gondoskodás terén, akkor a szegények szenvedése nem enyhülhet, a leselejtezés gazdasága, mely arra kényszeríti őket, hogy a periférián éljenek, nem változtatható meg, a szegények várakozásai nem virágozhatnak ki.

Nekünk, különösen a keresztényeknek a feladata, hogy szervezzük a reményt

– gyönyörű Tonino Bellónak ez a kifejezése: megszervezni a reményt –, hogy azt a mindennapokban, az emberi kapcsolatokban, a társadalmi és politikai törekvésekben konkrét életre váltsuk. Eszembe jut az a munka, amit sok keresztény végez a jótékonyság területén, a Pápai Jótékonysági Hivatal munkája… Mit tesznek ott? A reményt szervezik. Nem aprópénzt osztogatnak, nem, hanem reményt szervezik. Ez az egyik dinamika, melyet ma az Egyház kér tőlünk.

Van egy kép a reményről, melyet Jézus ma nekünk kínál. Egyszerű, ugyanakkor sokatmondó kép: a fügefa leveleinek képe, melyek teljesen hangtalanul hajtanak ki, jelezve, hogy közeleg a nyár. És ezek a levelek akkor jelennek meg – mutat rá Jézus –, amikor zsendül a gyenge, friss ág (vö. Mk 13,28). Testvéreim, nővéreim, íme a szó, amely reményt ébreszt a világban és enyhíti a szegények fájdalmát: a gyengédség. Az együttérzés vezet a gyengédséghez. A mi feladatunk, hogy legyőzzük a bezárkózást, a belső merevséget, mely a mai idők kísértése, a „restauráció híveinek” kísértése, akik olyan Egyházat akarnak, amely csupa rend, csupa merevség: ez nem a Szentlélektől való. Ezt le kell győznünk, és ebben a merevségben segítenünk kell a remény kicsírázását. Azt a kísértést is le kell győznünk, hogy csak a saját problémáinkkal foglalkozzunk, és el kell lágyulnunk a világ tragédiáinak láttán, hogy osztozhassunk az emberek a fájdalmában. A falevelekhez hasonlóan az a feladatunk, hogy elnyeljük és jóvá alakítsuk a minket körülvevő szennyezést: nem beszélni kell a problémákról, nem vitatkozni, botránkozni – ehhez mindannyian értünk –; a leveleket kell utánoznunk, melyek nap mint nap észrevétlenül átalakítják a szennyezett levegőt tiszta levegővé.

Jézus azt akarja, hogy „jóvá alakítók” legyünk: olyan emberek, akik a mindenki által belélegzett nehéz levegőben is a rosszra jóval válaszolnak (vö. Róm 12,21).

Olyan emberek, akik cselekszenek: megtörik kenyerüket az éhezőknek, az igazságosságért dolgoznak, felemelik a szegényeket és visszaadják méltóságukat, ahogy az a szamaritánus tette.

Szép, evangéliumi, fiatal az az Egyház, amely kilép önmagából, és Jézushoz hasonlóan hirdeti az örömhírt a szegényeknek (vö. Lk 4,18).

Megállok ennél az utolsó jelzőnél: az ilyen Egyház fiatal. A remény ébresztésének fiatalsága… Az ilyen Egyház prófétai Egyház, amely jelenlétével azt üzeni a szívükben elveszetteknek és a világ eldobottjainak: „Bátorság, az Úr közel van, számodra is eljön a nyár, mely a tél kellős közepén érkezik. Fájdalmadból is fakadhat remény!” Testvéreim és nővéreim, vigyük a remélő látásmódot a világba! Vigyük gyengéden a szegényeknek, közelséggel, együttérzéssel, anélkül, hogy ítélkeznénk felettük – mi is megítéltetünk majd! –, mert náluk, közöttük ott van Jézus, a szegények között ott van Jézus; mert bennük ott van Jézus, aki vár bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír