A Szentatya beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Áldás az, hogy itt együtt lehetünk. Szeretnék köszönetet mondani a kaukázusi muszlim tanács elnökének, aki a megszokott udvariassággal lát vendégül minket, továbbá az orosz ortodox egyház, valamint zsidó közösségek helyi vallási vezetőinek. Nagy jel az, hogy testvéri barátságban találkozunk ezen az imahelyen, olyan jel, amely kinyilvánítja azt az összhangot, amelyet a vallások együtt építhetnek, kezdve a személyes kapcsolatokkal és a vezetők jóakaratával. Ennek bizonyítékát nyújtja például az a konkrét segítség, amelyet a muszlim tanács elnöke biztosított több alkalommal a katolikus közösségnek, továbbá azok a bölcs tanácsok, amelyeket – családi szellemben – megoszt vele; ki kell emelnünk azt a szép köteléket is, amely a katolikusokat az ortodox közösséghez fűzi, konkrét testvériségben és mindennapi szeretetben – ez példa mindenki számára –, és ki kell emelnünk a zsidó közösséggel való szívélyes barátságot is.

Ebből az egyetértés hasznára van Azerbajdzsánnak, amely kiemelkedik befogadó készségével és vendégszeretetével: olyan ajándékok ezek, amelyet megtapasztalhattam ezen az emlékezetes napon, s amelyért igen hálás vagyok. Itt az emberek szeretnék megőrizni a vallások nagy örökségét, ugyanakkor nagyobb és termékenyebb nyitottságra törekszenek: például a katolicizmus is helyet kap a jóval népesebb vallások között, összhangot talál velük, s ez olyan konkrét jel, amely megmutatja, hogy nem a szembenállás, hanem az együttműködés az, ami segít jobb és békésebb társadalmakat építeni. Együttlétünk folytatása annak a számos találkozónak is, amelynek Baku ad otthont a párbeszéd és a multikulturalitás előmozdítására. A befogadás és az integráció kapuinak megnyitásával együtt megnyílik minden ember szívének kapuja, és megnyílnak a remény kapui mindenki számára. Bízom abban, hogy ez az ország, mely „kapu Kelet és Nyugat között” (II. János Pál: Beszéd a fogadási ünnepségen, Baku, 2002. május 22.: Insegnamenti XXV,1 [2002], 838), mindig ápolja a nyitottságra és a találkozásra szóló hivatását, ezek ugyanis nélkülözhetetlenek a béke szilárd hídjainak és az emberhez méltó jövőnek az építéséhez.


A testvériséget és a megosztást, amelyet szeretnénk növelni, nem fogják értékelni azok, akik a töréseket akarják észrevenni, akik ismét feszültségeket akarnak szítani és hasznot akarnak húzni a szembenállásokból és ellentétekből; viszont kérik és várják azok, akik a közjót akarják; főképp pedig ezek kedvesek a könyörületes és irgalmas Istennek, aki azt akarja, hogy az ő egyetlen emberi családhoz tartozó fiai és lányai szorosabb egységben és mindig párbeszédben legyenek egymással. Egy nagy költő, ennek a földnek szülötte írta: „Ha emberséges vagy, elvegyülve az emberek között, az azért van, mert az emberek jó kapcsolatban állnak egymással” (Nizami Ganjavi:Sándor könyve, I, Saját állapotomról és az idő múlásáról). Ha megnyílunk mások felé, az nem elszegényít, hanem gazdagít minket, mert segít, hogy emberségesebbek legyünk: hogy egy nagyobb egész tevékeny részének ismerjük el magunkat, és életünket másoknak szánt ajándéknak tartsuk; hogy célnak ne saját érdekeinket, hanem az emberiség javát tekintsük; hogy úgy cselekedjünk, hogy nem erőltetünk életidegen eszméket és nem akarunk erőszakos közbeavatkozásokkal élni, nem okozunk kárt hatásköreink túllépésével és erőszakos nyomulással, hanem mindig tiszteletben tartjuk a történelmi dinamikákat, a kultúrákat, a vallási hagyományokat.

Épp a vallásoknak van nagy feladatuk: kísérni az embereket az élet értelmének keresésében, segíteni őket megérteni, hogy az ember korlátozott képességeit és e világ javait sosem szabad abszolutizálni. Nizami írta ezt is: „Ne állapodj meg tartósan saját erőid felett, míg az égben nem találtál lakóhelyre” (Lejla és Majnun, Majnun halála Lejla sírja fölött). A vallásoknak azt kell megértetniük, hogy az ember középpontja önmagán kívül van, hogy létünknél fogva a végtelen Magas felé és a másik, a mellettünk lévő felebarát felé feszülünk. Ott kell az élet útján járnunk, a legmagasztosabb és egyben legkonkrétabb szeretet felé: csak ez állhat minden hiteles vallási vágyakozásunk csúcspontján; mert – mondja ismét a költő – „a szeretet az, ami soha nem változik, a szeretet az, aminek soha nincs vége” (uott, Majnun kétségbeesése).


A vallás tehát szükségszerűség az ember számára, hogy elérje célját, iránytű, hogy a jó felé irányítsa és a rossztól távol tartsa, mely mindig ott ólálkodik szívének kapujánál (vö. Ter 4,7). Ebben az értelemben a vallásoknak nevelő feladatuk van: segíteniük kell, hogy az ember a legjobbat hozza ki magából. Nekünk vezetőknek pedig nagy felelősségünk van abban, hogy hiteles válaszokat kínáljunk a kereső embernek, akit ma gyakran magával sodornak korunk örvénylő paradoxonjai. Azt látjuk ugyanis, hogy napjainkban egyfelől annak az embernek a nihilizmusa terjed, aki már semmiben sem hisz, csak a saját érdekeiben, előnyeiben és számításaiban, vagy azé az emberé, aki eldobja magától az életet, követve a közmondást: „Ha Isten nem létezik, akkor minden megengedett” (vö. F. M. Dosztojevszkij: A karamazov testvérek, XI, 4.8.9); másfelől egyre inkább elszaporodnak annak az embernek a merev és fundamentalista reakciói, aki a szó és a tettek erőszakával szélsőséges és radikalizált, az élő Istentől legtávolabb álló magatartásformákkal akar fellépni.

A vallások – épp ellenkezőleg – azáltal, hogy segítenek a jó felismerésében, és annak gyakorlatba ültetésében tettekkel, imádsággal és a lélek fáradságos belső munkájával, arra hívattak, hogy a találkozás és a béke kultúráját építsék, mégpedig türelemmel, megértéssel, alázatos és konkrét lépésekkel. Így szolgáljuk az emberi társadalmat. A társadalomnak pedig mindig le kell győznie azt a kísértést, hogy a maga szolgálatába állítsa a vallási tényezőt: a vallásokat sosem szabad idegen célokra eszközként felhasználni, a vallások sosem szolgáltathatják ki magukat konfliktusok és ellentétek szítására.


Termékeny viszont a társadalom és a vallások közötti tisztességes kapcsolat, a tiszteletteljes szövetség, amelyet óvni és építeni kell, és amelyet egy olyan képpel szeretnék szimbolizálni, amely kedves ennek az országnak. Azokra a remekbeszabott üvegablakokra gondolok, amelyek évszázadok óta jelen vannak e földön, és csak fából s színes üvegből készültek (shebeke). Elkészítésük rendkívül egyedi: nem használnak hozzá sem ragasztót, sem szöget, hanem hosszadalmas és gondos munkával illesztik és kapcsolják össze a fát és az üveget. Így a fa megtartja az üveget, az üveg pedig beengedi a fényt. Ehhez hasonlóan minden polgári társadalomnak az a feladata, hogy megtartsa a vallást, amely lehetővé teszi az élethez elengedhetetlen fény beáramlását: Ezért szükséges biztosítani számukra a tényleges és valódi szabadságot. Nem kell tehát mesterséges „ragasztókat” használni, amelyek kényszerítik hinni az embert, amelyek előírnak számukra egy meghatározott hitrendszert, megfosztva őket választási szabadságuktól; de az sem szabad, hogy a vallást átüssék kívülről a világi érdekek, a hatalomvágy és pénzsóvárság „szögei”. Mert nem hívhatjuk segítségül Istent részérdekek vagy önző célok érdekében, a vallás nem igazolhat semmilyen fundamentalizmust, hódítást vagy gyarmatosítást! Még egyszer, erről az oly jelentős helyről, felhangzik a sürgető kiáltás: soha többé erőszakot Isten nevében! Az emberek imádják és ne gyalázzák meg az ő szent nevét, ne üzérkedjenek vele gyűlölettel és egymásnak feszüléssel! 

Ellenben tiszteljük a felénk megmutatkozó isteni irgalmasságot buzgó imával és konkrét párbeszéddel, mely „a világ békéjének szükséges feltétele, ezért kötelessége mind a keresztényeknek, mind a többi vallási közösségnek” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 250). Az ima és a párbeszéd szorosan összekapcsolódnak és feltételezik egymást: a szív nyitottságából indulnak ki, és a többiek javára irányulnak, tehát gazdagítják és erősítik egymást. 


A katolikus egyház – a II. vatikáni zsinattal összhangban – meggyőződéssel „buzdítja gyermekeit, hogy okosan és szeretettel párbeszédet folytatván és együttműködve a többi vallás követőivel, és mindig tanúságot téve a keresztény hitről és életről, ismerjék meg, becsüljék és támogassák a náluk található lelki, erkölcsi és társadalmi-kulturális értékeket” (Nostra aetatenyilatkozat, 2). Nem „engedékeny szinkretizmussal”, nem „diplomatikus nyitottsággal, mely igent mond mindenre, csakhogy elkerülje a problémákat” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 251), hanem párbeszédet folytatva a többiekkel és imádkozva mindenkiért: ezek a mi eszközeink arra, hogy a lándzsákat sarlókká alakítsuk (vö. Iz 2,4), hogy szeretetet keltsünk ott, ahol gyűlölet uralkodik, megbocsátást, ahol sérelem ért valakit, hogy fáradhatatlanul fürkésszük és kövessük a béke útjait.

Az igazi békéről van szó, amelynek alapja egymás kölcsönös tisztelete, a találkozás és a megosztás, az a szándék, hogy túllépjünk az előítéleteken és a múlt sérelmein, a kétszínűségről és a részérdekekről való lemondás; tartós békéről van szó, amelyet az a bátorság táplál, hogy leküzdjük az akadályokat, megszüntessük a szegénységet és az igazságtalanságokat, felemeljük szavunkat a fegyvergyártással szemben és megállítsuk azt, ugyanígy a mások kárán szerzett igazságtalan hasznot. Sok ember vérének hangja kiált Istenhez a föld, közös otthonunk színéről (vö. Ter 4,10). Most az a feladatunk, hogy halogatás nélkül választ adjunk, együtt építsük a békés jövőt: nem erőszakos és durva megoldások kora ez, hanem a kiengesztelődés türelmes folyamatiba való belekezdés sürgető órája. Korunk igazi kérdése nem az, hogy miként érvényesítsük érdekeinket – nem ez az igazi kérdés –, hanem az, hogy milyen kilátásokat kínálunk a jövőbeli nemzedékek életének, és hogyan hagyjunk rájuk jobb világot annál, mint amit kaptunk. Isten és maga a történelem számon kéri majd tőlünk, hogy megtettünk-e ma mindent a békéért; már most határozottan ezt kérdezik tőlünk a mai fiatalok, akik másfajta jövőről álmodnak.

A konfliktusok éjében, melyen most áthaladunk, a vallások legyenek a béke hajnalai, az újjászületés magvai a halálos pusztítások után, a párbeszéd visszhangjai, melyek fáradhatatlanul szólnak, a találkozás és a kiengesztelődés útjai, hogy oda is el tudjunk jutni, ahol a hivatalos közvetítő kísérletek hatástalannak látszanak. Különösen ebben a szeretett kaukázusi térségben, amelyet nagyon vágytam meglátogatni, és ahová a béke zarándokaként érkeztem, a vallások legyenek tevékeny vezető tényezők a múlt tragédiáin és a mai feszültségeken való felülemelkedésben. Meg kell ismerni és meg kell becsülni ezeknek az országoknak a felbecsülhetetlen gazdagságát: a Kaukázus népeinek ősi és mindig új kincsei a bölcsességben, a kultúrában és a vallásosságban hatalmas erőforrást jelentenek a térség jövője, de különösen is az európai kultúra számára; olyan értékes kincsek ezek, amelyekről nem mondhatunk le!

Köszönöm!


A mecset elhagyása előtt a pápa így szólt a jelenlévőkhöz:

Szívből köszönöm mindnyájatoknak! Nagyon köszönöm társaságotokat… Kérlek titeket, legyetek oly szívesek, imádkozzatok értem!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír