“Ezt mondta: Szeretlek, Uram, erősségem! Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!”
Dávid, az üldözött hős, akit saját királya akart megölni, most kiönti szívét. Furcsa mód az első szava nem a zsörtölődés, vagy a panasz, hanem a hála szava. Ez irigylésre méltó szerintem.
Hányszor panaszkodunk, csak mert belerúgunk egy bevásárló kocsiba, szitkozódunk, csak mert ráléptünk egy Legora. A legkisebb apróságok miatt képesek vagyunk bosszankodni. Most tanuljunk valamit Dávidtól: A hálát!
Hogy képes erre? Miért van az, hogy egy ekkora problémával szemben is képes hálát adni? Dávid szavai választ adhatnak.
Első gondolata az, hogy kifejezze mit érez Isten iránt. Elmondja mennyire, és miért szereti a Teremtőt. Azért, mert Ő az erőssége. Mert az erejét, a reményét, a megoldásokat mind Tőle várja. Tudja, hogy saját ereje elenyészik a Megváltó erejéhez képest. Egy mozdíthatatlan hegynek, egy védőpajzsnak, egy békét adó fellegvárnak látja azt, aki életet adott neki, és megtartotta eddig is minden bajban.
Amikor kilátástalan a helyzet, megannyiszor a problémákra koncentrálunk. Látjuk, ahogy egy betegség apránként tönkreteszi testünket. Egy családi konfliktus a nyugalmunkat fenyegeti. Egy tragédia a kapcsolatainkat teszi tönkre. A problémák tornyosulnak, és mi csak küzdünk velük, nem látva a kiutat.
Dávid nem a problémát látta. Dávid a fényt figyelte a sötétben. Az ő példáján megtanulhatjuk, hogy van remény a legcsüggesztőbb pillanatokban is.
Bízz Istenben, és győzz!
Áldott napot!
Kommentáld!