Mivel a fáradtság közös tapasztalatunk a pihenés pedig elemi szükségletünk, a Mester felüdülésre vonatkozó ígérete mindnyájunkat vonz. Különösen igaz ez nyáron, amikor a szabadságtól ellazulást, feltöltődést, problémák megoldódását és kapcsolatok kisimulását várjuk. De hogyan pihen Jézus? És milyen felüdülésre hív bennünket?

Jézus hívása – amivel megszólítja a fáradtakat és a terheket cipelőket – mindenkor időszerű és rokonszenves. Időszerű, hiszen nem csak hosszabb távú erőfeszítések után, hanem minden egyes nap végén elfáradunk. Rokonszenves, mert bármilyen különbség ellenére minden ember lelkiismeretfurdalás nélkül megszólítottnak érezheti magát. Hiszen terheket hordozni nem bűn, elfáradni pedig nem erkölcstelen, hanem természetes dolog.

Mivel tehát a fáradtság közös tapasztalatunk a pihenés pedig elemi szükségletünk, a Mester felüdülésre vonatkozó ígérete mindnyájunkat vonz. Különösen igaz ez nyáron, amikor a szabadságtól ellazulást, feltöltődést, problémák megoldódását és kapcsolatok kisimulását várjuk.

Nagy kérdés, hogy mi kell ezen vágyaink beteljesedéséhez? Elég-e a szokott munkarendünkből való kiszakadás, a szabadidő? Szükséges-e utazni? Kell-e jó társaság, hangos fesztiválok, kulturális élmények vagy jobb a csendes magány a több pihenés, az édes semmittevés? Kézenfekvő lenne a válasz, hogy mivel különbözőek vagyunk, ezért a pihenésre sem lehet általános érvényű szabályokat találni. Mindenki pihenjen úgy, ahogy tud és ahogy neki jólesik.

A lelki élet világi és egyházi segítői, hívő és nem hívő emberek általános tapasztalata azonban, hogy pihenni egyáltalán nem könnyű. Hétköznapjainkat gyakran a saját – önmagunkkal szemben támasztott irreális elvárásaink teszik hajszolttá. Ezt tetézi még a mások valós vagy vélt igényeinek való megfelelés kényszere. Ezek pedig a szabadidő és a szabadság eltöltésének ideális módjára is vonatkozhatnak. Hova kellene elutazni, milyen élményeket kell begyűjteni, mennyit kell mozogni és hogy lehet jól lazítani. Az ember ilyen módon nem megszabadul a stressz okozta túlfeszültségtől, hanem a munkával kapcsolatos elvárások nyomását a szabadidős tevékenységek elvárásainak terhére cseréli.  

De hogyan pihen Jézus? És milyen felüdülésre hív bennünket? Rendkívül fontos mozzanat, hogy mielőtt magához hívja a fáradtakat, az Atya hálás magasztalásának örömében pihen meg. Az ég és föld Ura, Jézus számára szerető Atya, ő pedig szeretett Fiú. A „nagyokhoz”, a bölcsekhez és okosakhoz képest kicsi. Kicsi, mert nem e világ mértékeihez és mértékadóihoz méregeti magát. Kicsi, mert szabad, s azért szabad, mert kicsi. Kicsi, mert nyitott a nagy, a legnagyobb befogadására. Ezért lehet övé a kinyilatkoztatás. Jézus itt egyszerre kisfiú és hatalmas Isten. Az Atya szeretetből mindent átad neki, ő pedig mindezt elfogadja és visszaadja. Az itt „Kisfiú-Istenként” megnyilatkozó Jézust az Atya ismeri és szereti. Azért szereti mert ismeri és azért ismeri mert szereti. Az Atyja szeretetében való tartózkodás az Ő pihenése. Az Atyjával megélt egysége a Lélekben, minden gazdagsága. Ebbe a pihenésbe hív bennünket is, hogy felüdüljünk. Ebbe a gazdagságba invitál, hogy megszabadítson bennünket szegénységünk szégyenétől és az ezt folytonosan kompenzálni kívánó teljesítménykényszertől. A kinyilatkoztatás, amit kínál, az Atya fiúként való ismerete és szeretete. Egy igazi fiú ismeri az Atyát. Ismeri és ezért szereti, szereti és ezáltal ismeri. Jézus akarata az, hogy ennek az ismeret- és szeretet-egységnek a titkát velünk is megossza. Ő maga ennek az egység-misztériumnak a kinyilatkoztatása. Innen fakad az a rendkívüli erő és bátorság, amivel Jézus minden megfáradtat magához mer hívni. A felüdítő szeretet megtapasztalásának evidenciájából pedig az az öntudatos bizonyosság ered, amellyel mindenkinek felüdülést mer ígérni.

Miként kapcsolódhatunk be ebbe a jézusi felüdülésbe? Elég lenne a bensővé tett téves normáinktól való függetlenedés? Megszabadulás a dologidővel és a szabadidővel kapcsolatos elvárásaink démonjaitól?

A „kell” kényszere nem ereszt. Jelen van a „most dolgoznom kell”, de a „most pihennem kell” gondolatában és késztetésében egyaránt. Kant etikájában a kategorikus imperatívuszok ilyen feltétlen kellést kifejező parancsok. Az ember méltóságának alapja szerinte éppen ennek az erkölcsi parancsnak az ismerete. Ennek alapján kell úgy cselekednünk, hogy akaratunk legfőbb vezérelve egyetemes törvényhozás elvéül is szolgálhasson. Illetve, hogy az emberiességet – mind önmagunk mind mindenki más vonatkozásában – mindig célnak is, és sohasem csak puszta eszköznek tekintsük.

Kant „sollen” vagyis „kellés” alapú etikájától eltér Arisztotelész erkölcstana. A Filozófus szerint erényes az az ember, aki szívesen és örömmel teszi a jót. Az erényesség gyümölcse pedig az „eudaimonía”, vagyis a boldogság. Felfogása ezért „boldogság etika”.

Jézus most nem parancsol és nem is ígér azonnali boldogságot.  Szelíd és alázatos szívének iskolájába hív. Szeretet-etikájának elve, hogy hálás szeretettől indítva, tégy mindent derűs szeretettel. Igája „édes”-nek fordított görög jelzője a χρηστός (khrésztosz) tartalmilag mindenkinek személyre szabott igát jelent. Ez tisztes és jó, nem túl sok és nem túl kevés, hanem éppen megfelelő. Valami olyasmi, amiről a „flow” elmélet beszél. Eszerint az emberben akkor áramlik a lét öröme, amikor egy komoly erőfeszítést igénylő személyre szabott célt valósít meg.  Ami nem túl nagy, hogy összeroppantsa, de nem is túl kevés, ami azért frusztrálja, mert érzi, hogy többre lenne képes.

Jézus szeretetének igájában válhat derűssé a munka, tartalmassá a kikapcsolódás és felüdítővé a benne való földi, majd mennyei megpihenés.