Évekkel ezelőtt egy paptestvérem a következő felismeréssel jött hozzám: „Még hogy Gyertyaszentelő Boldogasszony? Most jövök rá, hogy ez Urunk ünnepe, hiszen a liturgikus könyvben ez áll: Urunk bemutatása. Hol van itt szó arról, hogy ez Mária-ünnep volna?”

Hasonló kérdéssel állunk szemben Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.) főünnepét illetően is, mely a magyar katolikusok hívő tudatában e szép és gazdag jelentésű elnevezés által valóban Mária-ünnepként él, azonban a liturgikus könyvek és a direktórium látszólag itt is mást mond: „Urunk születésének hírüladása”. Krisztus ünnepeiről van tehát szó, és igazából csak a jámbor népi vallásosság aggatta volna ezeket az elnevezéseket egyes területeken Urunk ünnepeire?

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepi evangéliumának legfőbb szereplője a Fiúisten, akit a születése utáni negyvenedik napon Mária és József „felvittek Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, ahogy az Úr törvényében elő van írva: az anyaméhet megnyitó minden elsőszülött fiú az Úr szentjének hívatik; s az áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát” (Lk 2,22–24). Gyümölcsoltó Boldogasszonykor pedig az angyali üdvözletet halljuk, melyben Mária befogadó döntése révén („Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint”; Lk 1,38) az Ige testet ölt a Szűz méhében, ahogyan a Hitvallásban imádkozzuk: „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”.

Boldog VI. Pál pápa azonban megnyugtató választ ad a fenti dilemmára. A Szűzanya helyes tiszteletéről szóló, 1974-ben napvilágot látott Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában ír a szentatya e két ünnepről is, melyek ugyan hivatalos nevük szerint az Úr ünnepei, de tartalmukat illetően Mária-ünnepeknek is tekinthetők (vö. 6–7 §), hiszen mindkét esetben az üdvösség titkának ünneplésében Krisztussal találkozunk, akivel az üdvösség művében istenanyasága által Mária szorosan egyesül és együttműködik.

De térjünk vissza Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére! Mária és József bemutatják Jézust a jeruzsálemi templomban (Lk 2,22–40). Krisztus szülei megmaradtak olyan egyszerűnek, amilyenek különleges küldetésük hajnalán is voltak: nem viselkedtek úgy, mint azok, akiknek nincs szükségük már a régi törvények betartására, és akiket így már nem kötelez többé semmiféle parancs. Két előírás teljesítéséről van itt szó: az egyik az, hogy a szülés után negyven nappal az asszonynak áldozatot kell bemutatnia, és csak ezután „szűnik meg” a tisztátalan állapota (innen az ünnep régi elnevezése: Purificatio Beatae Mariae Virginis – „A Boldogságos Szűz Mária megtisztulása”). A másik előírás értelmében, mivel Izraelben minden elsőszülött Isten tulajdonának számított, az Egyiptomból való szabadulás emlékére az elsőszülött állatokat feláldozták, az anyaméhet először megnyitó újszülötteket pedig „kiváltották”.

Mária és József egy pár gerlét vittek áldozati ajándékul (vö. Lk 2,24). Ez az igazán szegény emberek áldozata. A megtisztultnak nyilvánításra nem lett volna szüksége Máriának, hiszen „kegyelemmel teljes” (Lk 1,28) és annak az Üdvözítőnek Anyja, akinek keresztáldozata teljessé teszi az Istennel kötött Szövetséget, és felülmúl minden ószövetségi áldozatot. Sőt, Mária a Szeplőtelen Fogantatás kiváltsága révén a megváltás kegyelméből már előzetesen részesedett is. A történet valódi értelme másutt keresendő: Mária, az „Újszövetség Ládája”, aki Isten testet öltött Igéjét hordozta méhében, és aki ezáltal maga is élő „tabernákulummá”, „templommá” lett, most – karján Jézussal – belép a jeruzsálemi templomba. Sokkal nagyobb áldozatot visz tehát valójában, mint két gerle: a leendő Áldozati Bárányt, az Újszövetség tökéletes Áldozatát, magát az Örök Főpapot.

Simeon – a Szentlélektől indíttatva – hálaénekében rámutat, hogy a Gyermekben maga az Isten rejtőzik közöttünk: a mennyei Atya egyszülött Fiát küldte „világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségéül népnek, Izraelnek” (Lk 2,32). A Világ Világosságát és a próféciákban is meghirdetett üdvösségtörténeti végidő eljövetelét még csak a kiválasztottak ismerik fel a Gyermekben, akik a Lélek világosságában megsejtenek belőle valamit: ehhez valóban igaz és istenfélő szív kell, olyan, mint Máriáé, Józsefé, vagy éppen a mai evangéliumban Simeoné és Annáé, akik e titkot fölismerve Isten dicsőítésére fakadnak (vö. Lk 2,28–32.38).

Ez az epizód még később is visszacseng: a simeoni prófécia a tőrről (Lk 2,35), mely Mária lelkét át fogja járni, előre utal azokra a kínokra, melyeket az Üdvözítő Anyja keresztre feszített Fiával együtt szenved el, társává válva így a megváltás művében. A Messiás Anyja így lesz igazán az Egyház Anyjává.

A gyertyák megszentelése régebben a népi vallásosságban is igen fontos szerepet játszott, ma már szimbolikusabbá vált és egyértelműen a köztünk élő és Egyházát folytonosan megvilágosító Krisztust juttatja eszünkbe. A még kevésbé civilizált, a természet erőinek való kiszolgáltatottságát élőbb módon tapasztaló emberek a mai napot a téli évszak csúcspontjának tekintették. Biztató, reményt adó jel ilyenkor világosságot gyújtani. Egyes vidékeken szokás volt régebben ilyenkor az újszülött csecsemőjüket nemrég világra hozott asszonyokat a Szűzanya oltalmába ajánlva megáldani, a mai napon megszentelt gyertyát adni majd a súlyos betegek, haldoklók kezébe, segítségül hívni Gyertyaszentelő Boldogasszonyt, hogy nyújtson védelmet a természet romboló erőitől, különösen is védje meg a házat és minden lakóját a villámcsapástól, az állatokat a farkasoktól, és az Istenben bízó emberek életét oltalmazza minden veszedelemtől.

Az ünnep népi elnevezése: Gyertyaszentelő Boldogasszony, hiszen a mai napon az ünnepi szentmisék előtt gyertyákat szentelünk, melyeket szétosztva és meggyújtva imádságos lélekkel vonulunk mi is az Úr Házába, hogy Krisztussal, a Világ Világosságával találkozzunk. Mária oltalmában élve tapasztaljuk meg igazán: anyai szeretetével mindig elvezet minket Krisztushoz, minden világosság Forrásához.

Archívum