„Gyertek ti is, menjünk a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit.” Ez az evangéliumi rész a vasárnapi hároméves ciklusban július közepére szokott esni, amikor – legalábbis a nagyvárosi – templomokban már érezhető az uborkaszezon kezdete. Az emberek a végigrobotolt év után kis levegővételre vágynak, nagyon is jogosan. Jézusnak pedig van szeme az övéire: látja, hogy fáradtak.

Figyelmesen olvasva, több apró részlet is a szemünkbe tűnhet az idézett mondatban. Az egyik, hogy Jézus a pusztába hívja övéit. A puszta „kemény terepnek” bizonyult a választott nép negyvenévi vándorlása során, s nem kevésbé Keresztelő Jánosnak a prófétai küldetésében, és Jézusnak a negyven nap alatt megélt kísértések idején. Ez a pusztai csend ugyanakkor gyógyító is lehet. Az embert nem arra „tervezték”, hogy megállás nélkül csúcsra járatva teljesítsen, és állandó nyüzsgés vegye körül kívül-belül. Az édenkert fájának képe már az üdvtörténet kezdetén komoly figyelmeztetés: ember, tiszteld a határaidat! Ezek a határok is „tisztelnek”, védenek minket, ha komolyan vesszük őket. Ha nem, akkor pedig nagy tanulópénz árán megérthetjük: a fizikai határaink követelik a megállást, az elcsendesedést. A majd’ egyévi bezárság után nagy kísértés lehet, hogy minden elmaradt utazást, látogatást, tevékenységet egyszerre akarunk pótolni. De hagyunk-e időt magunkra is?

Felkeltheti a figyelmünket Jézus fogalmazásmódja is: „Gyertek (…), menjünk.” Nem azt mondja: menjetek, ne is lássuk egymást egy ideig! Arra hív, hogy menjünk együtt. Tanítványai, bár igénylik a pihenést, a visszavonulást, ekkor sem vetik le magukról, hogy Krisztus követői. A pihenés órái is józanságra hívnak. Papként, szerzetesként sem „Jézust pihenjük ki”; a napi ima, a szentmise ilyenkor is örömteli része az életünknek. De világi hívőként sem mondhatom, hogy most velem együtt a hitem is „szabadságra megy” két-három hétre, Istent is elfelejtem, ráérek majd azután foglalkozni vele. Mi Jézussal megyünk szabadságra. Keresztény létünket, hozzá tartozásunkat megélni nem újabb görcs és munka, hanem éppen a belső szabadság forrása. Jézussal is lehet pihenni, a regenerálódás oldottabb perceiben is sugározhatom az örömet, hogy bennem él, együtt vagyunk, a szabadságra is „magammal hoztam” őt.

Szintén elgondolkodtató az idézett mondatban, hogy a „gyertek, menjünk” után nem az következik, amit várnánk. Jézus nem azt mondja, hogy pihenjünk kicsit mi együtt, hanem hogy „pihenjetek”. Bár tudjuk, Jézus Krisztus valóságos ember, az elfáradást ő is ismeri, nem lehet meg alvás, kikapcsolódás nélkül, mégis önzetlenül az övéiért él. Magát nem igazán kíméli. Nem is mennénk sokra olyan Istennel, aki bejelentené, hogy most ne imádkozzatok, ne gyertek a bajaitokkal, mert pihenek. Jézusnak fáradtan is megesik a szíve a pásztor nélküli juhokra emlékeztető, elcsigázott embereken. Ő a legáldozatosabb „birkaszagú Pásztor”, rá mindig számíthatunk. Még a pihenésünk közben is. 

Kovács Zoltán