Márk evangéliumában Jézus igehirdetése ezzel az erőteljes felhívással kezdődik meg: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,14). A vasárnapi perikópában ennek a küldetésnek az átadását láthatjuk: a Mester kiküldi a tanítványokat, hogy hirdessenek bűnbánatot az embereknek (v. Mk 13). Az első esetben az Atya a küldő és a Fiú a küldött, a másodikban már a Fiú küld, mégpedig embereket, az evangélium szolgálatára. 

A két útnak indulás sok elemében hasonló: Jézus a tanítványoktól is megköveteli azt a szegénységet, radikális Istenre hagyatkozást, ami az ő megtestesülésének jellemzője. A kiküldötteknek hasonulniuk kell hozzá, az ő „stílusa” szerint kell eljárniuk. Ugyanakkor van eltérés is: a Fiú egyfajta sajátos egyetlenségben (s emiatt olykor magányosan) járja az Atya által kijelölt útját. Az tanítványokat azonban kettesével bocsátja útjukra – érzékenységet mutat az emberi törékenység, gyöngeség, esendőség iránt. Ő végül a keresztet is egymaga hordozza majd, míg Pál apostol a hívőket így buzdítja: „Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét” (Gal 6,2).

A legnagyobb jel azonban mégis az, hogy a tanítványi szolgálat végül magának Krisztusnak a gyümölcseit termi meg: a lélek és a test gyógyulását, a teljes ember szabadulását hozza magával. Ily módon már ekkor betelik az, amit Jézus később örök és minden benne hívőre kiterjesztett ígéretként fogalmaz meg: „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak” (Mk 16,17–18). 

Az Egyház képe áll elénk ebben a rövid szakaszban. Az Atyaisten kiküldéséből mint ősforrásból származik az a misszió, amelyet a Fiú – a Szentlélek erejében – átad az őt követőknek. Ennek kulcsszava az evangélium, amely bűnbánatot és megtérést kér és vár az embertől, ezáltal megnyitva előtte az üdvösség útját. Ahol az emberek igent mondanak Isten szavára, ott mindig újra megszületnek az isteni megváltó kegyelem csodái: teljes teremtményi mivoltunk gyógyul, s megízleljük azt a szabadságot, amelyet csakis az igazi Szabadító adhat meg nekünk. Ez a létoka, célja, ugyanakkor belső önazonossága Egyházunknak. Olyan emberek közösségeként kell léteznie, akik a maguk személyes igenjével a Mester útjára lépnek, s életük és szavuk tanúságtételével szüntelenül hirdetik a megváltást, a nagy szabadulást.

Török Csaba