Nem volt semmi
sem túl drága, mert az övéiről volt szó. Rólunk. Azokról, akiket a saját
kezével alkotott, lehajolva a porba, gyúrta, formázta az anyagot, míg
elkészült a remekmű. Férfi és nő. Akik később fellázadtunk ellene, mert a
kígyó elhitette velünk, hogy még nem vagyunk elegek. Nem vagyunk
olyanok, mint Isten. Pedig az Alkotó olyannak teremtett meg minket, a
saját képmására formált, hatalommal, feladattal, felelősséggel,
szeretettel felruházva. Elhittük, hogy mindez kevés, hogy tudnunk kell,
mi a rossz ahhoz, hogy egészek, elegek legyenünk.
És Ő mégis
utánunk jött. Mindezek ellenére. Hátrahagyta mindazt, ami tiszta,
bűntelen, tökéletes azért, hogy az övéi között éljen, a mi életünket
élje porban, mocsokban, bűnösök között, nélkülözve, szegényen,
számtalanszor megkísértve, elárulva és megtagadva, utolsó latorként
függve a kereszten.
Így lehet miénk a
legnagyobb kincs a világon, hogy Isten gyermekeként élhetünk az Ő
országában. Meggyógyítva, helyreállítva, újra teljes egészként.
Felfoghatatlan az az ár, amit kifizetett értünk. A világ Teremtőjének
élete. Értem és érted.
Hát nézz ma
reggel a tükörbe, és mondd ki, ha kell százszor is: Ennyit érek, a világ
Teremtőjének életét! Engedd, hogy koppanjanak benned a súlyos szavak,
engedd, hogy tágítsák értelmedet, gondolkodásodat, istenképedet,
énképedet! Engedd, hogy megérts általuk egy szeletet Krisztus
szeretetéből, és add tovább másoknak is az örömhírt!
Áldott Vasárnapot!
Kommentáld!