Szinte napi szinten összefutok olyan emberekkel, akiket a társadalom valamilyen formában igazán meggyötört. Ilyenkor elgondolkodom, hogy vajon mi emberek miért ártunk egymásnak? Miért nem tudjuk önzetlenül és a múltbeli sérelmek felhánytorgatása nélkül a jót tenni embertársainkkal? Hatalmas kérdések, melyek talán örökké kérdések maradnak.

Belegondolt már valaki, hogy milyen szép lenne a társadalmunk, ha egymás hibái helyett a jó tulajdonságokat néznénk? Te jó ég, mekkora változás lenne! Nem kell hozzá sem pénz, sem átlagon felüli intelligencia, egyszerűen csak a hozzáállásunkon kellene változtatni. Meglátni az emberekben a jót és kihozni belőlük a legjobbat. Gyakran magunkra vesszük, ha valaki elmondja, mi a véleménye rólunk. Ilyenkor először azt kellene mérlegelnünk, milyen szándékkal teszi. Nem mindegy, hogy valaki baráti véleményt formál, vagy undok módon tipor bele mások lelkivilágába, jelentős károkat okozva.

Ezek a lelki sebeink nem látszódnak, de nagyon fájdalmasak tudnak lenni, talán a legfájdalmasabbak.

Manapság a párkapcsolatok is zömében azzal végződnek, hogy a felek megutálják egymást, szitkokat zúdítanak a másikra és azt számolják össze, mennyi időt, pénzt és energiát fektettek a kapcsolatba. A dolgok gyorsan változnak: az egyik pillanatban még a ,,hercegnőmről”, ,,hercegemről” van szó, a másikban pedig minden rosszra fordul. Az emberek sokszor nem képesek kompromisszumokat kötni és megbeszélni a kapcsolatuk során jelentkező nehézségeket. Így majdnem mindenki a lehető legkönnyebb utat választja, szépen kisétál a kapcsolatból és bizonygatja, hogy a másik fél a hibás.

Úgy gondolom, hogy a legkisebb probléma esetén kilépni igen gyáva dolog, utána pedig összeszámolni a dolgokat, régi sérelmeket felróni, szitkozódni igazán aljas dolog.

Az ilyen esetek után teljesen meg tudom érteni, hogy valaki nem vágyik kapcsolatra. Egy kapcsolat lényege ugyanis abban áll, hogy a két fél szereti egymást, kölcsönös megértésben élnek, talán ennek a legszebb megfogalmazása az, hogy egy testként és egy lélekként tudnak élni. Aláírom, hogy ez nagyon-nagyon nehéz, de ha valamit szeretnénk, azért meg kell dolgozni. Viszont tudjuk, hogy ,,mindig ott van a kiscipő az asztalon”: megdolgozzak érte, vagy könnyebb mástól megkapnom? Talán igaz erre a kérdésre is, hogy ami könnyen jött, könnyen megy, ha viszont harcolunk valamiért, valakiért és sikerrel járunk, nem engedjük el egykönnyen.

A napokban a fülem hallatára, nyilvános helyen hangzott el egy fiatal fiútól, hogy sajnos nem volt jó egy ,,első alkalom”, mert a lány nem volt elég tapasztalt, így keresnie kell valakit, akivel jobb lesz.Bár elég szánalmasan hangzott, mégis ezek a fiúk a népszerűek, mert ők 15-17 évesen már ,,komoly tapasztalatokkal” rendelkeznek. A másik oldalon, a hölgyeken is meglepődöm néha, mifelénk erre csúnya kifejezéssel azt mondják, ,,azt rakják a kirakatba, ami eladó”. Talán ennek az az ostoba gondolat az oka, miszerint a nők legyenek formásak. Számomra rejtély, hogy ha már a külsőn indulunk el, miért ne lehetne vonzó egy szép arc, egy aranyos hajviselet vagy egy fogkrémreklámba illő mosoly? Mivel a férfiak nagyobb része korlátolt módon elveszik más jellegű formákban, oda jutottunk, hogy sok nő elégedetlen a testével.

Megdöbbentő, hogy létezik ,,ideális nő” és ,,ideális férfi”. Ki szerint ideális?

Társadalmilag elfogadottabb, ha egy férfi vagy nő megfelel bizonyos kritériumoknak. Az lenne a jó, ha mindannyian szabadon dönthetnénk el, kit találunk jónak, ideálisnak. Ehhez pedig mindenekelőtt megfelelő önismeretre lenne szükségünk, és arra, hogy ne tartsuk magunkat többre másoknál, hiszen senki sem hibátlan, de mindenki értékes.

Hatalmas fájdalom, amikor tehetséges embereket látok, akik szomorúak vagy nem találják az útjukat. Ilyenkor mindig ugyanoda lyukadunk ki: önbizalomhiány, a múltban megélt kudarcok és fájdalmak miatt éreznek így, vagy csak azért, mert senki nem áll melléjük.

Az ember arra is teremttetett, hogy segítsen embertársán.

Sajnos ma egyre kevesebbet foglalkozunk másokkal, elvagyunk a pici világunkban, ahol szépen eléldegélünk, kizárva másokat. Elsétálunk a segítségre szoruló emberek mellett, pedig lehet, hogy épp az én vagy a Te jó szavad hiányzik nekik, hogy jobb napjuk legyen. Lehetnének a társadalmunkban olyan emberek is, akik ítélkezés nélkül támogatnak, segítenek más embereket – ideális társadalom lenne! A valóságban semmi sem ideális, de bármikor lehet jobb a társadalmunk, ha magunkon kívül legalább egy embert átsegítünk a viharon. Akkor már tettünk valamit, ami megfizethetetlen.

Ha gazdagok akarunk lenni, ne pénzt halmozzunk, hanem barátokat! Változtassunk a hozzáállásunkon és legyünk olyan barátok, akikre legalább egy ember azt mondhatja, hogy ,,jó, hogy vagy, nélküled szegényebb lenne a világ”!

Gonczlik Ákos