"Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja. Megmutatta szabadító erejét az Úr, a népek szeme előtt nyilvánvalóvá tette igazságát."
Időről-időre akadt egy liturgiai vezető a gyülekezetekben, ahol megfordultam, aki megelégelte, hogy hétről-hétre ugyanazokat az énekeket énekeltük az énekeskönyvünkből, és úgy gondolta, hogy mostantól minden héten tanulni fogunk egy-egy új éneket, hogy gyarapítsuk az ismert énekek listáját. Aztán teltek-múltak a hetek, és általában a legtöbb ilyen kezdeményezés kudarcba fulladt, és nem tudtuk, hogy miért. Talán a testvérek nem akarnak, vagy nem tudnak újabb énekeket tanulni? Vagy esetleg túlságosan ragaszkodnak a megszokottakhoz? Túl nehéz, vagy ismeretlen az új ének dallama, vagy szövege? Ezekben a beszélgetéseinkben általában mindig előkerült a fenti igeszakasz, vagy a tucatnyi hasonló felszólítás a Bibliából: "énekeljetek az Úrnak új éneket!" Akkor miért nem megy?
Minden zenének funkciója van, az "új éneknek", amit énekelnünk kell, a funkciója a hálaadás. Hálát pedig csak azért tudunk adni, amit megtapasztaltunk Istennel. Azért olyan nehéz új éneket énekelni, mert mindannyian más tapasztalatokon megyünk keresztül az életben, és ezek gyakran mások, mint amit a zeneszerző saját maga átélt.
Ez azonban nem semlegesíti a zsoltáríró felszólítását: Énekelj új éneket! Arról, ami veled történ, arról, ahogyan Isten a te életedbe lépett bele és karolt fel, onnan, ahol most vagy, oda, ahol Isten tartózkodik! Nem tudsz énekelni? Nem számít! Nem vagy zeneszerző? A szívedből jövő "új ének" szentebb, mint a gyönyörűen előadott régi, ha az tőled, Istennek szól. A lényeg, hogy adj hálát — a magad módján, a saját tapasztalataidért!
Énekelj az Úrnak új éneket, mert csodákat tett!
Áldott napot!
Kommentáld!