A Római Kúria tagjai egyénileg végzett nagyböjti lelkigyakorlatának utolsó napján, pénteken reggel tartotta meg Raniero Cantalamessa atya első prédikációját „Ipsa novitas innovanda est, maga az újdonság megújítandó” címmel. Ferenc pápa és a kúria bíborosai péntek este fejezik be lelkigyakorlatukat, ezért nem vették részt a szónok első beszédén. Az öt nagyböjti prédikáció célja, hogy a Szentlelket helyezzük az Egyház élete középpontjába, ahogy az Úr kéri: „hallgassuk meg, mit mond a Lélek!".

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

Beszéde kezdetén a szónok az egyháztörténetnek a 19. századvégről és a századfordulóról ránk hagyott „keserű leckéjére” emlékeztetett, amikor későn vették észre a társadalmi változásokat és annak következményeként a modernizmus válságát és így olyan kár született, mely egyrészt az egyháztól, másrészt a modernistáktól eredt. Párbeszéd híján néhány ismert modernista egészen az eretnekségekig menően sarkította álláspontját, mely szenvedést és idővesztegetést okozott az egyháznak.

 

Azonban a II. Vatikáni Zsinat prófétai kezdeményezés volt az elveszett idő pótlására. Megújulást hozott, amiből most a téma számára a legfontosabb a zsinat által bevezetett módszer, mellyel az egyház az emberiség mellett haladva a történelemben, megpróbálja felismerni az idők jeleit. Ám az Egyház története és élete nem állt meg a II. Vatikáni Zsinattal sem. Baj lenne ugyanazt csinálni, mint amit a tridenti zsinattal tettek, mintha az csak egy érkezési pont és megmozdíthatatlan cél lenne. Ha az Egyház élete megállna, az történne vele, mint egy folyóval, mely lezárva elkerülhetetlenül elmocsarasodna.

 

A szónok a harmadik századi Órigenész egyházatyát idézte: „Ne gondoljátok, hogy elég egyszer megújulni, meg kell újítanunk ugyanazt az újdonságot, „Ipsa novitas innovanda est”. Előtte pedig Szent Iréneusz egyháztanító írta: A kinyilatkoztatott igazság „olyan, mint egy drága likőr egy értékes edényben. A Szentlélek munkája folyamatosan megfiatalít, de az edényt is, mely tartalmazza. A kinyilatkoztatott igazságot tartalmazó „edény” az Egyház élő hagyománya, míg a  drága ital elsősorban a Szentírás az Egyház olvasatában, ami egyúttal a Hagyomány legigazabb meghatározása. A Lélek természeténél fogva maga az újdonság, ahogy Pál apostol buzdítja a megkeresztelteket, hogy „a Lélek újdonságával és ne az elavult betűvel” szolgáljanak Istennek (Róm 7,6).

 

A társadalom nemhogy, nem állt meg a II. Vatikáni Zsinat idején, hanem a változása hihetetlenül felgyorsult. Régen egy-két évszázadra követték egymást a változások, melyek most egy évtizedet igényelnek. Az állandó megújulás szüksége folyamatos megtérést igényel, az egyes hívőtől kezdve az egész Egyházra kiterjedően, annak emberi és történelmi formájában: „Ecclesia semper reformanda”, az egyházat mindig meg kell újítani. Az igazi probléma tehát nem az újdonságban rejlik, hanem inkább a kezelés módjában. A szónok megmagyarázta: Minden újdonság és változás válaszút elé állít, mert két ellentétes úton lehet járni: a világ, vagy az Isten útján, a halál vagy az élet útján. Az apostol kor végén írt Didaché, a Tizenkét apostol tanítása már ebben a két útban értelmezte a hívek életét.

Cantalamessa atya szerint most azonban tévedhetetlen eszköz a Szentlélek az élet és a világosság követésére. Ennek bizonyosságát Jézus hagyta az apostolokra eltávozása előtt: „Kérni fogom az Atyát, és ő egy másik Vigasztalót ad nektek, aki veletek marad mindörökké” (Jn 14,16) és „elvezeti őket a teljes igazságra” (Jn 16,13). Ám ezt nem egyszer s mindenkorra teszi, hanem fokozatosan, ahogy adódnak a helyzetek. Mennybemenetelekor odaígéri övéinek  a Vigasztaló segítségét: „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8).

 

A most megkezdett öt nagyböjti prédikáció célját a szónok abba látja, hogy a Szentlelket helyezzük az Egyház egész életének középpontjába, ahogy az Úr szava szól a Jelenések könyvében: „Akinek van füle, hallgassa meg, mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2, 7). Ezen a ponton Cantalamessa atya személyes vallomást tett különleges szolgálatáról: „Emlékszem, hogy 43 évvel ezelőtt, a Pápai Háznak tartott egyik első prédikációmban Szent II. János Pál pápa jelenlétében azt mondtam: Egész életemben azt az alázatos munkát folytattam, amit egykor gyermekként végeztem. Elmondom hogyan. Anyai nagyszüleim egy hatalmas, dimbes-dombos birtokon gazdálkodtak felesbérlőként. Júniusban és júliusban arattak sarlóval a kézben, meggörnyedve a tűző nap alatt. Óriási erőfeszítés volt. Unokatestvéreimmel együtt a mi dolgunk volt, hogy folyamatosan ivóvizet vigyünk az aratóknak. Ezt tettem akkor, és aztán folytattam életem hátralévő részében is. Persze, megváltoztak az aratók, ők most az Úr szőlőjének a munkásai, de megváltozott a víz is, mert az most az Isten Igéje. Ez a mostani munkám, őszintén szólva, sokkal kevésbé fárasztó, mint az egykori aratóké, de remélem, hogy hasznos és valahogy szükséges is!”

 

A kapucinus páter mostani első prédikációjában összegyűjti a kezdetek Egyházának első tanúságait, ahogy a Szentlélek vezette az apostolokat és a keresztény közösségeket, első lépéseik során a történelemben. Így az Apostolok Cselekedetei is egy olyan egyházat mutat be, amelyet lépésről lépésre „a Lélek vezet”. Irányítása nemcsak nagy döntésekben érvényesül, hanem kisebb dolgokban is. Pál és Timóteus Ázsia tartományában akarják hirdetni az evangéliumot, de „a Szentlélek megtiltja nekik”, Bitínia felé készülnek, de ahogy a szöveg mondja: „Jézus Lelke nem engedte meg nekik” (ApCsel 16, 6k). A következőkből megértjük ennek a sürgető útmutatásnak az okát: a Szentlélek sürgette eképpen a születő Egyházat, hogy hagyja el Ázsiát, és forduljon egy új kontinens, Európa felé (vö. ApCsel 16,9). Pál odáig jut ennek értelmezésében, hogy döntéseiben „a Lélek foglyaként” látja magát (ApCsel 20,22).

 

A születő egyház útja korántsem egyenes és sima út. Első nagy válsága a pogányoknak az egyházba felvételéhez kötődik, amiben a szónok a válság megoldását látja. Péter tényleg Kornéliusz és a pogányok felé megy? Igen, mert a Lélek parancsolja ezt neki (vö. ApCsel 10,19 és 11,12). De hogy is születik meg Jeruzsálemben az apostolok döntése, hogy pogányokat fogadnak be a közösségbe anélkül, hogy rákényszerítenék őket a körülmetélkedésre és a mózesi törvények betartására? Válaszuk: „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk” (15,28). Nem is kell hozzá egyházrégészeti kutatás, hogy megértsük az egyház döntésének alapképletét. Cantalamessa atya párhuzamot von az apostoli egyház pogányok felé nyitása és napjainkban a világiak, a nők felé nyitás közt. Ehhez érdemes felidézni, hogy mi késztette Pétert arra, hogy úrrá legyen zavartsága fölött és végül megkeresztelje Kornéliuszt házanépével együtt: „Péter még be sem fejezte a beszédet, s a Szentlélek már leszállt mindenkire, aki hallgatta a tanítást. A zsidókból lett keresztények, akik Péterrel érkeztek, ámulatba estek, hogy a Szentlélek ajándéka a pogányokra is kiárad. Mert hallották, hogy megkapták a nyelvek adományát, és magasztalják az Istent. Péter megszólalt: „Meg lehetne tagadni a keresztvizet azoktól, akik a Szentlelket éppen úgy megkapták, mint mi?” (ApCsel 10,44-47). Jeruzsálemben Péter úgy igazolta eljárását, hogy elmesélte, mit történt Kornéliusz házában: „Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor mondta: János csak vízzel keresztelt, de ti a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni. Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik is, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek az Isten útjába?” (ApCsel 11,16-17).

 

A szónok szerint ugyanez a motiváció késztette a II. Vatikáni Zsinat atyáit arra, hogy újraértelmezzék a világiak egyházban betöltött szerepét, nevezetesen a karizmák tanát. Jól ismerjük a szöveget, de mindig hasznos felidézni: „A Szentlélek nemcsak szentségek és szolgálatok által szenteli meg Isten népét, vezeti és ékesíti fel erényekkel, hanem „kinek-kinek tetszése szerint osztja szét a maga ajándékait” (vö. 1Kor 12,11). Különleges kegyelmeket oszt ki minden rendbéli hívő között, mellyel alkalmassá és készségessé teszi őket az Egyház megújulását és nagyobb elterjedését célzó munkák és hivatalok vállalására, ahogy Pál apostol tanítja: „A Lélek megnyilvánulásait mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1Kor 12,7). A Lélek e rendkívüli vagy akár egyszerűbb és gyakoribb karizmáit hálával és megvigasztalódással kell fogadni.

 

Az Egyház hierarchikus és karizmatikus jellegének újrafelfedezésével állunk szemben. Szent II János Pál a „Novo millennio ineunte”, az Új évezred kezdetén című apostoli levelében még kifejezettebbé teszi az Egyház hierarchikus és közösségi jellegét. A kapucinus atya első olvasatában a Római Kúria reformjáról szóló „Praedicate Evangelium” konstitúció azt sugallta neki, hogy előrelépés történt ebben az irányban, hiszen a zsinati elvet alkalmazták a kúria vezetésében világaik és nők nagyobb részvételével. Az apostoli egyház példája nemcsak az inspiráló alapelvekre, vagyis a tanításra világít rá, hanem az egyházi gyakorlatra is. Ez azt tanítja, hogy nem minden oldódik meg a zsinaton hozott döntésekkel vagy rendelettel. Szükség van ezeknek a döntéseknek a gyakorlatba való átültetésére, a dogmák befogadására. Ehhez pedig idő, türelem, párbeszéd, tolerancia kell; néha még kompromisszumot is kell kötni. Amikor ez a kompromisszum a Szentlélekben történik, akkor az nem engedmény, vagy az igazság leértékelése, hanem szeretet és engedelmesség a helyzetek iránt. Mekkora türelemmel és toleranciával rendelkezett Isten, amikor átadta a Tízparancsolatot a népének! Mennyi ideig kellett – és kell még – várnia annak a fogadására!

Beszéde második részében Raniero Cantalamessa atya Péter és Pál apostoloknak a pogányokkal kapcsolatos állásfoglalását és magatartását vetette egybe, figyelembe véve mindkettő karakterét és a konkrét körülményeket. A Pápai Ház szónoka beszédének befejező részét szombati műsorunkban közvetítjük.