Az
egyik legnehezebb feladat volt számomra a pappá szentelésem után, hogy
gyóntassak. Az első élményem sem segítette ezt. A szegedi Havas
Boldogasszony - búcsún történt, hogy „mély vízbe dobtak”.
Tapasztalatlanként a gyóntatófolyosó egyik homályos sarkában levő
gyóntatószékbe ültem be azzal, hogy oda úgy sem jön senki. Pedig saját
„gyakorlatom” alapján (esztergomi diákként a templom hátsó, sötét
sarkában levő kápolnai gyóntatóhoz szoktam sorba állni) tudhattam volna,
hogy „népszerű” hely lesz. Aztán az évek múltával egyre jobban
megkedveltette velem az Úr ezt a szolgálatot. Miután az ízületi
betegségem is segített („meglassított az Úr, és megszerette velem az ülő
munkát”), egyre többször és egyre többeknek „ültem rendelkezésére”.
Először nehéz volt elfogadni, hogy a gyónóknak „nem mindegy, hogy ki a
jó Isten magyar hangja”. Féltem (és talán meg egy picit félek is), hogy
személyem jobban előtérbe kerül, mint kellene. De azt nekem is el
kellett fogadnom, hogy Isten minket, papokat tud használni arra, hogy
kegyelme túláradjon.
Szentkúton az a nagyon jó, hogy a gyóntatószékek nyitottak: nemcsak a
gyóntató latja a sorban várakozókat, hanem azok is látják a papot.
Láthatják, hogy „ott van”, hogy esetleg mar nehezebben bírja az ülést
(három óra ülés után kényelmetlen tud lenni a gyóntatószék), hogy
gesztikulál, hogy ébren van. Természetesen arról is születhet a várakozó
testvérekben benyomás, hogy „ügyes-e” a gyóntató (elég ütemesen
végzi-e). Azért itt meg kell jegyezni: mindegy, hogy mennyien
várakoznak, ha szükséges, rá kell szánni a bűnbánatot tartóra az időt,
hogy tisztultan távozhasson.1995 óta járok rendszeresen Szentkútra
gyóntatni. Az első időben néha volt, hogy a fáradtságom miatt
„nyűgösebb” voltam. Mostanra kialakult bennem, hogy nem én vagyok a
fontos a szentségben, hanem a szentség forrása (maga az Isten) és a
megtérő. Mivel azonban a kegyelemnek „csatornája” vagyok, számomra is
isten élmény a szentség kiszolgáltatása.
A következő példa nem Szentkúton történt velem. A hivatalos, kijelölt
időmben ültem a gyóntatószékben, amikor benyitott a gyónó. Elmondott egy
egyszerű, akár átlagosnak is mondható bűnlistát. Szinte mielőtt
elkezdte volna, de még tényleg nagyon az elején, megfogalmazódott bennem
egy kérdés. Megkérdeztem. Válaszul a gyónó – szinte szóról szóra –
megismételte az előzőeket. Nem tettem mást, újra feltettem az előző
kérdést. A reakció erre az volt: „Honnan tudja az atya, hogy ez a kérdés
több hete foglalkoztat?” „Én nem tudom. De van valaki, aki itt jelen
van, és ő tudja.” A gyónó meggyőződött arról, hogy Isten, akivel szinte
összeveszett már, választ adott számára. Nekem is komoly istenélményt
jelentett ez az eset. Talán pontosan ezért szeretek nagyon gyóntatni:
újra meg újra megtapasztalhatom Isten jelenlétet a szentségben. Ez pedig
megerősít engem is hivatásomban, hitemben. És ahogyan biztathatom a
gyónót, hogy ne azt határozza el, hogy ezután mit nem tesz meg az
Istenért (elsősorban a bűn kerülésére szoktunk figyelni), hanem azt,
hogy Isten végtelen szerelméért mi mindent tesz majd meg! Nem árt a
pozitív gondolkodás, sőt…
Remélem,
hogy Isten még sokáig megtart, hogy a hívő testvérek rendelkezésére
tudjak ülni. Szoktam mondogatni a rendi közösségben: ha már menni sem
tudok, majd kigurítotok egy kerekes széken a gyóntatóba, aztán a nap
végén meg vissza, mert azt is remélem, hogy a kezemet még sokáig fel
tudom emelni, hogy a feloldozás szavai alatt a megtérő feje fölé
terjesszem!
fr. Szabó József ofm
forrás: Szentkúti újság 2011 évvége
Kapcsolódó hírek:
És vannak elfelejtett lelkek is...
Ahol találkozik az öröm és a szeretet ..
Békesség, és minden jót! címmel december 17-én a Duna2 műsorán 5:05 -kor
Az ''50-es évek ferences csínye