„Mielőtt azon szomorkodnánk, hogy milyen kevéssé tudjuk megvalósítani Jézus tökéletességről szóló útmutatását, adjunk hálát azért, hogy ő már akkor szeretett minket, amikor mi bűneink miatt még ellenségei voltunk. Soha ne feledjük, hogy a mi megváltásunk kezdete sem más, mint az ellenségszeretet!” – szól a homília utolsó mondata az ellenségszeretet jézusi parancsolatáról (Mt 5,38-48).

Janka Ferenc / Vértesaljai László – Vatikán         

Emberi sorsunk az élet és a halál küzdelmének erőterében bontakozik ki. Ezt részben természetes folyamatok részeseiként éljük meg, fizikai-biológiai életünk foganása és születése, növekedése, stagnálása, majd a hanyatló változásai és az elkerülhetetlen halál révén. Szellemi és spirituális dimenziónk is ismeri a virágzás és hervadás, a gyarapodás és a hanyatlás fázisait, még akkor is, ha ezek testi létünknél sokkal szabadabb keretek között bontakozhatnak ki.

Jézusnak az ellenségszeretet köré szerveződő tanítása az élet spontán folyamatainál lényegesen nehezebb helyzetekkel szembesítenek bennünket. Itt ugyanis nem csak arról van szó, hogy ne árts másoknak és magadnak, válaszd az örömteli életet és tégy jót. Itt az élet kibontakozását segítő erőkkel szemben a gonoszság logikájával, felháborító és életellenes igazságtalanságaival találkozunk. Arculütés, a ruházat elvétele, kényszerű szolgálat. Gyűlölet, üldöztetés.

Ezekre egy lehetséges válasz a bosszú. A harag sodró ereje egyre nagyobb károk okozására és egyre súlyosabb visszavágásokra késztethet embereket, családokat és népeket. Az első hallásra a megtorlás törvényeként ható „szemet szemért, fogat fogért” elv már az arányos önvédelem szabálya. Nem szabad az elszenvedett sérelemnél nagyobb kárt okozni az elkövetővel szemben.

Az Úr tanítása azonban nem áll itt meg. Nemcsak egy spontán humanizmust múl felül, hanem még a világi és egyházi erkölcstan megfontolásainak is fölébe emelkedik.

Hiszen a morálteológia is beszél a jogos önvédelemről. Ez alatt a saját vagy rábízott élet megvédését érti a jogtalan támadó sérelme, esetleg halála árán is. Az önmagunk iránti helyes szeretet az erkölcsiség alapvető elve. Méltányos tehát, hogy az ember saját életéhez való jogát tiszteletben tartassa. Aki az életét védi, nem ártatlan emberi életet olt ki, akkor sem, ha önvédelme a támadó halálát eredményezi. Védekezésből sem szabad azonban nagyobb erőszakot alkalmazni, mint ami feltétlenül szükséges és arányos. Ráadásul az önvédelem nemcsak jog lehet, hanem szigorú kötelessége is azoknak, akik a családjukért, mások életéért vagy a közjóért felelősek. Ezért keresztény emberként is méltán tartjuk hősöknek azokat, akik kötelességük teljesítése közben vesztették életüket.

A krisztusi tanítás azonban több helyen a jogos önvédelem elvét is meghaladó távlatokat nyit.  Ilyenek a katekézisben az irgalmasság lelki cselekedetei közé sorolt maximák, mint „az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” és „a bántalmakat békével eltűrni”.

 „Az ellenünk vétkezőknek megbocsátani” valójában azt jelenti, hogy valamilyen helyrehozhatatlan vétség, kár vagy sérelem következtében keletkező hiányt a magam részéről szeretettel töltök be. Az emberileg feldolgozhatatlannak érzékelt bűnök esetében különösen nyilvánvaló számunkra az, hogy igazán súlyos vétket az ember magában nem, csakis Isten segítségével tud megbocsátani. Aki megbocsát, Istenhez válik hasonlóvá. Minél nagyobb bűnt, tartozást, adósságot, hiányt kell valakinek elengednie, annál nagyobb űrt tölt be benne Isten irgalmas, gyógyító és szabadító szeretete.

A „bántalmakat békével eltűrni” elve már nehezen érthető és elfogadható a mai ember igazságérzete, pszichológiai és mentálhigiénés érzéke számára. Nem is arról van szó, hogy bárkinek kötelessége lenne megmaradni egy tartósan bántalmazó kapcsolatban. A jogos önvédelem a határokat jelöli ki, a bántalmak békés elviselése már a kereszt botránya és bölcsessége felé vezet bennünket.

A kereszt oktalansága ugyanis nem a keresztény ember butasága vagy tudatlansága. Sokkal inkább az a készség, amivel valaki hajlandó akkor is megtenni a kezdeményező szeretet első lépését a másik felé, amikor mások erről már régen lemondtak, vagy ostobának tartják érte. A kereszt hordozása sem az öröm helyett a szenvedést kereső mazochizmus. Hanem akkor is állhatatos és hűséges szeretet, amikor ez lemondással jár vagy fájdalmat okoz.

Jézus nagyon jól tudta, hogy az erőszak erőszakot szül. Ezért tanítja, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal. Ezért kéri, hogy igazságotok és szeretetetek múlja felül az írástudókét és a farizeusokét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mennyei Atyát utánozva nem csak viszonozzátok a jót, amit másoktól kaptatok és békével elviselitek a méltánytalanságokat. Hanem jót tesztek a közömbösökkel, és szeretettel viszonyultok még ellenségeitekhez is. 

Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében – talán saját pozitív tapasztalatára is alapozva – már az ellenségszeretet reményteli távlatáról ír. „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval (Róm 12,20-21). Loyolai Szent Ignác pedig az „agere contra” vagyis a „tégy ellene” elvével összegzi a rosszat jóval ellensúlyozni szándékozó készséget. Mindketten a Jézus isteni nagyvonalúságából és szeretetéből fakadó útmutatásához kapcsolódnak, ami teljességgel meghaladja minden ösztönös késztetésünket és igazságérzetünket.

Mielőtt azon szomorkodnánk, hogy milyen kevéssé tudjuk megvalósítani Jézus tökéletességről szóló útmutatását, adjunk hálát azért, hogy ő már akkor szeretett minket, amikor mi bűneink miatt még ellenségei voltunk. Soha ne feledjük, hogy a mi megváltásunk kezdete sem más, mint az ellenségszeretet.