Vasárnap délelőtt Ferenc pápa a szentek sorába iktatta Boldog Scalabrini piacenzai püspököt és Boldog Artemide Zatti szalézi testvért. A szentté avatási szertartáson elhangzott homíliájában az új szentek példáját állította a hívek elé: számoljuk fel az előítéleteket, ismét fedezzük fel, hogy mindnyájan testvérek vagyunk és ne feledkezzünk meg a háláról, mondjunk minden nap köszönetet Istennek.

Vertse Márta - Vatikán

Vasárnap délelőtt a Szent Péter bazilika előtti teret mintegy ötvenezer hívő töltötte meg az ünnepélyes szentmise alkalmából. A téren jelen lévő hívekkel együtt ünnepelt az egyetemes egyház is, hiszen két új szenttel gazdagodott: Boldog Giovanni Battista Scalabrini püspök és Boldog Artemide Zatti szalézi testvér személyében. Az ünnepélyes szertartáson Ferenc pápa szentbeszédében az együtt haladásra és a hálaadásra összpontosított. Arra buzdított, hogy küzdjük le az autoreferencialitás kísértését, hogy valóban „szinodális” egyház és befogadó társadalom legyünk. Ezután hangsúlyozta a mindennapi hálaadás fontosságát, legyőzve az elégedetlenséget és a közömbösséget, amelyek sivárrá teszik a szívünket. Ferenc pápa homíliájában rögtönzött szavakkal szólt a migránsok kirekesztéséről, amelyet botrányosnak, undorítónak, bűncselekménynek nevezett. Ugyancsak rögtönzött szavakkal utalt az Európában jelenleg zajló aggasztó migrációról, a háború elől menekülő ukránokról.

 

Homíliáját Ferenc pápa az évközi 28. vasárnap evangéliumi szakaszának elemzésével kezdte. Miközben Jézus Jeruzsálem felé halad, tíz leprás jön vele szembe és így kiáltanak: „Könyörülj rajtunk!”. Mind a tízet meggyógyítja, de közülük csak egy tér vissza, hogy megköszönje Jézusnak: egy szamáriai, egy fajta eretnek. Kezdetben a leprások együtt haladnak, de a különbség közöttük az, hogy az a szamaritánus visszatér és „emelt hangon” dicsőíti Istent – mondta a pápa, majd az evangéliumi szakasznak a következő két szempontjára mutatott rá: együtt haladni és megköszönni.

Mindenekelőtt az együtt haladás fogalmát elemezte Ferenc pápa. Az evangéliumi szakasz elején nincs semmilyen különbség a szamaritánus és a többi kilenc leprás között. Egyszerűen csak tíz leprásról van szó, akik csoportot alkotnak és megosztottság nélkül mennek Jézus elé. A lepra, mint tudjuk, nem csak egy fizikai csapás volt – amelynek felszámolására ma is el kell köteleznünk magunkat – hanem egyfajta „szociális betegség”, mert abban az időben a fertőzéstől való félelem miatt a leprásoknak a közösségen kívül kellett maradniuk– utalt a pápa a Leviták könyvére: „Ameddig a betegsége tart, addig tisztátalan, s mivel tisztátalan, lakjék elkülönülve, tartózkodjék a táboron kívül” (vö. Lev 13,46). Ezért nem léphettek be a lakott területekre, távol tartották és a társadalmi, sőt a vallási élet peremére szorították őket. Ezek a leprások együtt haladva kiáltanak egy társadalom felé, amely kirekeszti őket. És jól jegyezzük meg – hívta fel a hívek figyelmét a pápa -: a szamaritánus, bár eretneknek, „idegennek” tekintik, csoportot alkot a többiekkel. A közös betegség és törékenység leomlasztják a korlátokat és minden kirekesztést legyőznek.

 

Számunkra is egy nagyon szép képről van szó – állapította meg homíliájában Ferenc pápa. Amikor őszinték vagyunk önmagunkhoz, eszünkbe jut, hogy szívünkben mindnyájan betegek vagyunk, mindnyájan bűnösek vagyunk, mindannyian az Atya irgalmára szorulunk. Hagyjunk fel tehát az érdemek, a betöltött szerepek vagy az élet egyéb külső szempontjai alapján történő felosztással és akkor leomlanak a belső falak, az előítéletek. Így végre felfedezzük, hogy testvérek vagyunk. A pápa utalt az első olvasmányra, amelyben Námán, a szíriai, bár gazdag és hatalmas volt, ahhoz, hogy meggyógyuljon, bele kellett merülnie a folyóba, amelyben mindenki más fürdött. Mindenekelőtt le kellett vennie fegyverzetét és ruháit (vö. 2Kir 5). Nekünk is jót tesz, ha levesszük külső páncélunkat, védőkorlátainkat és megfürdünk az alázatosságban, emlékezve rá, hogy belül mindnyájan törékenyek vagyunk és szükségünk van a gyógyulásra, mindnyájan testvérek vagyunk. A pápa azt kérte, hogy emlékezzünk rá: a keresztény hit mindig azt kéri tőlünk, hogy együtt haladjunk a többiekkel, soha ne legyünk magányos menetelők; mindig arra szólít, hogy lépjünk ki magunkból Isten és testvéreink felé, soha ne zárkózzunk be magunkba; mindig azt kéri tőlünk, hogy ismerjük fel: gyógyulásra és megbocsátásra szorulunk és osztozzunk a körülöttünk élők törékenységében, anélkül, hogy felsőbbrendűnek éreznénk magunkat.

 

Ferenc pápa arra buzdított, hogy tartsunk önvizsgálatot: életünkben, családunkban, a munkahelyünkön, ahol dolgozunk és ahol nap mint nap megfordulunk, képesek vagyunk-e együtt haladni másokkal, képesek vagyunk-e meghallgatni másokat, képesek vagyunk-e legyőzni a kísértést, hogy elbarikádozzuk magunkat önzésünkben, és csak a saját szükségleteinkre gondoljunk. De együtt járni, vagyis a „szinodalitás” szerint élni az egyház hivatása is. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy közösségként mennyire vagyunk valóban nyitottak és befogadóak mindenki felé; képesek vagyunk-e együtt dolgozni, papok és világiak az evangélium szolgálatában; van-e befogadó magatartásunk - nemcsak szavakkal, hanem konkrét tettekkel is - azok felé, akik távol vannak, és mindazok felé, akik közelednek felénk, alkalmatlannak érezve magukat problémás életútjuk miatt? Elérjük-e, hogy a közösség részének érezzék magukat, vagy kizárjuk őket? A pápát félelem fogja el, amikor azt látja, hogy a keresztény közösségek jóra és rosszra, szentekre és bűnösökre osztják a világot: így végül jobbnak érezzük magunkat másoknál, és sokakat kizárunk, akiket Isten át akar ölelni. Mindig befogadásra van szükség az egyházban csakúgy, mint a társadalomban, amelyet még mindig sok egyenlőtlenség és kirekesztés jellemez. A pápa többször is elismételte, hogy mindenkit be kell fogadnunk.

 

Boldog Scalabrini szentté avatásának napján Ferenc pápa külön kitért a migránsokra, hangsúlyozva, hogy kirekesztésük botrányos. Sőt, a migránsok kirekesztése bűncselekmény, mert szemünk előtt halnak meg. És így ma a Földközi-tenger a világ legnagyobb temetője. A migránsok kirekesztése undorító, bűnös és bűncselekmény, ha nem nyitjuk meg az ajtókat a rászorulók előtt. „Nem, nem zárjuk ki őket, hanem elküldjük őket” – hangzik olykor a válasz. De hová? A lágerekbe, ahol kizsákmányolják és rabszolgának adják el őket. Ma gondoljunk a migránsokra azokra, akik meghalnak – mondta a pápa, majd feltette a válasz nélkül hagyott kérdést: „És azokat, akiknek sikerül belépni, testvérekként fogadjuk, vagy kihasználjuk őket?”

 

Homíliájában ezután Ferenc pápa a második szempontot elemezte, amely a köszönet. A tíz leprás csoportjában csak egyetlen van, aki, miután meggyógyult, visszatér, hogy dicsőítse Istent és kinyilvánítsa háláját Jézusnak. A többi kilenc is meggyógyul, de ők azután tovább mennek, megfeledkezve arról, aki meggyógyította őket. A szamaritánus ezzel szemben a kapott ajándékot egy új út kezdetévé teszi: visszatér ahhoz, aki meggyógyította, közelebbről megismeri Jézust, kapcsolatba lép vele. Hálaadó magatartása nem egyszerű udvariassági gesztus, hanem a hála útjának a kezdete: arcra borul Krisztus előtt (vö. Lk 17,16), vagyis az imádat egy gesztusát hajtja végre: elismeri, hogy Jézus az Úr, aki fontosabb a kapott gyógyulásnál.

 

Ez egy nagyszerű lecke számunkra is, akik nap mint nap részesülünk Isten ajándékaiból, de gyakran a saját utunkat járjuk, és elfelejtünk élő kapcsolatot ápolni Ővele – hangoztatta a pápa. Ez egy csúnya lelki betegség: mindent természetesnek veszünk, még a hitet is, még az Istennel való kapcsolatunkat is, egészen odáig, hogy olyan keresztényekké válunk, akik már nem tudják, hogyan kell csodálkozni, akik már nem tudják, hogyan kell „köszönetet” mondani, akik nem mutatnak hálát, akik nem tudják észrevenni az Úr csodáit. „Rózsavíz keresztények” – idézte fel ismét a pápa egy asszony szavait.  És így végül azt gondoljuk, hogy minden, amit nap mint nap kapunk, nyilvánvaló és jár nekünk. Holott a hála, az, hogy tudjuk, hogyan kell „köszönetet” mondani, az Isten-szeretet jelenlétének megerősítésére vezet el bennünket. És arra is, hogy felismerjük mások fontosságát, legyőzve az elégedetlenséget és a közömbösséget, amelyek elcsúfítják a szívünket. Alapvetően fontos, hogy tudjuk, hogyan kell hálát adni. Minden nap mondjunk köszönetet az Úrnak, minden nap legyünk hálásak egymás között: a családban azokért az apróságokért, amelyeket néha úgy kapunk, hogy meg sem kérdezzük magunktól, honnan származnak; fejezzük ki hálánkat azokon a helyeken, ahol naponta megfordulunk, a sok szolgáltatásért, amelyeket élvezünk, és a minket támogató emberekért; a keresztény közösségeinkben Isten szeretetéért, amelyet a testvérek közelségén keresztül tapasztalunk meg, akik gyakran csendben imádkoznak, felajánlásokat tesznek, szenvednek, velünk együtt haladnak. A pápa nyomatékkal arra kérte a híveket, hogy ne feledkezzenek meg erről a kulcsszóról: köszönöm! Soha ne felejtsünk el köszönetet mondani!

 

A ma szentté avatott két szent emlékeztet bennünket az együtt haladás és a hálaadás fontosságára – folytatta homíliájában Ferenc pápa. Scalabrini püspök, aki két kongregációt alapított a migránsok gondozására – egy férfi és egy női kongregációt -, megerősítette, hogy a kivándorlók közös útján nemcsak a problémákat kell látni, hanem a Gondviselés tervét is: „Éppen az üldözések által kikényszerített vándorlásoknak köszönhetően - mondta - az Egyház átlépte Jeruzsálem és Izrael határait, és „katolikus” lett; a mai migrációknak köszönhetően az egyház a népek közötti béke és szeretetközösség eszköze lesz” (Az olasz munkások emigrációja, Ferrara 1899). Ferenc pápa ekkor a hívek figyelmét felhívta az Európában napjainkban folyó migrációra, amely miatt nagyon szenvedünk, amely arra késztet, hogy megnyissuk a szívünket: az ukránok migrációjáról van szó, akik a háború elől menekülnek. Ne feledkezzünk meg ma a meggyötört Ukrajnáról! – hangzott a pápa felhívása. Scalabrini messzire látott, előre nézett, egy korlátok és idegenek nélküli világ és egyház felé. Ami pedig a „kerékpáros” Artemide Zatti szalézi testvért illeti, ő a hála élő példája volt: kigyógyulva a tuberkulózisból egész életét annak szentelte, hogy másoknak örömet szerezzen, hogy szeretettel és gyengédséggel ápolja a betegeket. Állítólag látták, amint egyik betegének holttestét a vállán cipelte. Hálával telve azért, amit kapott, úgy akart „köszönetet” mondani, hogy magára vette mások sebeit.

 

A két új szent példájának felidézése után Ferenc pápa a következő fohásszal zárta vasárnap délelőtt a Szent Péter téren bemutatott szentté avatási szentmise homíliáját: „Imádkozzunk, hogy ezek a szent testvéreink segítsenek nekünk, hogy együtt haladjunk a megosztottság falai nélkül; és hogy ápoljuk a léleknek ezt az Istennek olyan nagyon tetsző nemességét, ami a köszönet”.