A Szentírás Isten és ember kapcsolatának leírására elsősorban a család képeit használja. Így az Isten és miközöttünk, illetve az emberek közti kapcsolatokra is a családi viszonyokat kifejező fogalmakat használjuk, mint például vőlegény/menyasszony, fiú/lány/apa (atya)/anya vagy testvér, fivér és nővér.

Ámamikor a Szentírás a jó és a gonosz, az Isten és a sátán, vagy az ember és a sátán kapcsolatáról szól, szinte kizárólag háborús és harci képekben beszél.

A Szentírás tudatosan él ezekkel, mert tisztában van vele, hogy a frontvonalak már meg vannak húzva és mentükön ádáz harc folyik. A gonosz gőgjében valóban elhiszi, hogy megnyerheti a háborút. Ezért egyidejűleg több milliárd csatamezőn nyitott frontot: minden egyes emberi szívben.

Fegyverei halálosak. Katonáit alaposan kiképezi fegyverzete használatára. A büszkeséget, a félelmet, a kapzsiságot, a restséget, a bujaságot és kéjvágyat, a falánkságot, a haragot, az irigységet és a közönyt használja gyalogsága felfegyverzésére. Katonái Istennek nem árthatnak, ezért azt támadják, akit Isten szeret: minket.

Sikeres háborút folytat, szétszakítva a civilizációkat és minden emberi vállalkozást, jelentős kárt okozva Isten szent népében is. Elérte, hogy egymás ellen harcoljunk. Hogy harci lázban égő vérszomjas katonákként a bűn brutalitásával sújtsunk le egymásra. A sátán és csatlósai nem egyszerűen megsebesíteni akarnak, hanem az örök kárhozatra taszítani bennünket.

A hazugság atyjaként elhiteti magával a végső hazugságot: hogy győzni fog.

Mi viszont tudjuk, hogy Isten győz.

Mert a teremtmény nem győzheti le a Teremtőt. Jézus Krisztus Szenvedésével, Halálával és Feltámadásával legyőzte a sátánt. A sátán nem nyerhet. Viszont az emberiség elleni háborúja mélyül. Ám Krisztus nem fegyvertelenül küldi tanítványait a csatába, aminek színtere az élet.

Az Efezusi hívekhez írt levelében (6,10-20)[1] Szent Pál is ilyen háborús képekkel magyarázza a pajzsot és fegyvereket, amiket Krisztus ad saját mindennapi harcunk megvívásához. Emlékeztet arra, hogy nem a test és vér (vagyis egymás) ellen harcolunk, hanem a sötétség erői ellen. Isten felfegyverez minket az igazságossággal, az Evangéliummal, a hittel és a megváltással. Megkapjuk az Isten Szavát, mint olyan fegyvert, ami legyőzi a gonoszt. Mindezek Istentől származnak.

De hogyan használjuk őket?

A seregben egyetlen katonát sem fegyvereznek fel és küldenek a csatába abban a pillanatban, amikor bevonult. Először mindenki alapkiképzést kap.

Tehát elsőként a katonai tudás és a fegyelem elsajátítása zajlik. Az újoncot megtanítják a hatékony fegyverhasználatra, hogy mi a teendő, ha a megsebesült és a hadviselés alapjaira. Ha rögtön felfegyvereznék és a fejét megcirógatva csatába küldenék, az olyan lenne, mintha ágyútölteléknek használnák. Egyetlen győzelemre készülő tábornok sem lenne ennyire ostoba. Ahogy egy győztes csatára készülő király sem bízná a csata kimenetelét a véletlenre.

Amikor Isten felvértez fegyverzettel és páncélzattal, terve is van arra, hogy miként tanítsa meg a használatukat. Útmutatás nélkül páncél is, fegyver is haszontalan lenne. Miként adja Isten a pajzsot és a fegyvert?

Mi katolikusok úgy hisszük, hogy a pajzsot is és a fegyvert is a keresztségben kapjuk. Isten átalakító kegyelme ülteti belénk ezeket az ajándékokat. A magok bennünk vannak. Viszont, mint bármely páncélt vagy fegyvert, ezeket is tudni kell kezelni. A katolikus egyházban végzett oktatás ezért nem arra irányul, ami profán világban megtanulható, sokkal inkább útmutatásra a fegyverek és pajzsok kezelését illetően, amiket az isteni kegyelem a szentségekben adott a kezünkbe. Mert hisszük, hogy a szentségek megfelelő vételével a Szentlelket kapjuk meg, és általa lehetünk Isten kegyelmében.

Ha a kiképzést félvállról vesszük, akkor nem katonákat kreálunk Krisztusnak, hanem ágyútölteléket a sátánnak. Mert a felkészületlen, hanyag kiképzők kiszolgáltatottá teszik a bajtársakat a csatatéren, akiket így már könnyű levadászni. Ezért a szószékről elhangzó, valódi tartalmat nélkülöző közhelyes tanítás hasonlatos a haderő megmérgezéséhez.

Krisztus adja nekünk az alázat fegyverét, amellyel legyőzhetjük a gőgöt; ő adja a hitet, a reményt és a szeretetet a félelem ellen, a nagylelkűséget a kapzsiság ellenszereként, a szorgalmat a restség leküzdésére, az igazságosságot a vágy elleni harcban, a mértékletességet, amivel felülkerekedhetünk a falánkságon, a megbocsátást és a türelmet a harag ellenszereként, a hálát az irigység ellen, és az irgalmat a közömbösség legyőzésére. Mivel mindezeket a Szentlélek közvetíti számunkra, hozzájuk megkapjuk a bátorságot és állhatatosságot is, ami képessé tesz a fegyverek hatékony használatára. A fegyverek és a pajzs helyes használatához erős fegyelemre és mély, tudatos odafigyelésre van szükség.

Ezzel együtt jönnek majd idők, különösen, ha elbizonytalanodunk a páncél és a fegyverzetünk használatában, amikor megsebesülünk (többnyire önkezünk által), és sebeinket el kell látni. A megbékélés gyógyító ereje a gyógyulás kulcsa. Ha pedig az élet testi csapást mért ránk, a Betegek Szentsége a gyógyír.

Isten nem hagy meghalni a csatatéren. Az egyház nemcsak a harcra való felkészülés színtere, de tábori kórház is a sebesültek számára. Ezért rémisztő belegondolni, hogy akadhat olyan pap, aki korlátozza a kórház működését vagy be is zárja, azáltal, hogy gátolja vagy teljesen megvonja a gyónás szentségéhez való hozzáférést.

Végső soron azonban mindenképpen választanunk kell, hogy melyik oldalra állunk. Nem harcolhatunk ugyanis mindkét oldalon egyszerre. Olyan nincs, hogy egyszer Isten, máskor a sátán oldalán állunk hadrendbe, ahogy pillanatnyi érdekünk diktálja. Nyilvánvalóan arra az oldalra fogunk állni, amelyik szerintünk győzni fog. Oszthatjuk az ördög téveszméjét és elhihetjük, hogy felülkerekedik, így eldobhatjuk Istentől kapott vértünket és fegyverzetünket, és felvehetjük a sátánét. Vagy hihetünk Isten győzelmében, és megragadva pajzsunkat és fegyverünket Vele vállvetve harcolhatunk. Középút nincs. Valójában ugyanis nincs halálosabb annál, mint két sereg között, a csatatér közepén megpróbálni érvényesülni.

Maga Jézus mondja, hogy „Aki nincs velem, az ellenem van”.[2] Válaszút elé állít. Akinek az oldalára ma állsz, az fogja meghatározni, hogy kinek a táborában maradsz az idők végezetéig. A háború már folyik, akár tudomásul vesszük, akár nem. Veszteségeink már most is túlságosan nagyok, mert feladtuk az őrködést és elejtettük a pajzsot és fegyvereinket. Vagy megadjuk magunkat vesztesként, vagy összeszedhetjük csapatainkat és visszafoglalhatjuk a területet.

Döntenünk kell tehát, hogy kinek az oldalán akarunk állni – kinek a seregéhez tartozunk.

Írta: Bill Peckman via ChurchPop

Fordította: Dr. Süle Katalin

[1] Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy az ördög cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát. Ennek a bilincsekben is hírnöke vagyok, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.

[2] Aki nincs velem, az ellenem van, aki nem gyűjt velem, az szétszór. (SZIT Mt. 12, 30)