Testvéreim! Ananiásban – aki hírből már tudta, hogy micsoda vad ember ez a Saul! –, amikor hallja az Úrtól, hogy „menj és keresd ezt az embert”, megszólalt a jogos önvédelem: „Uram, belemenjek az oroszlán szájába?!... Jelentkezzem nála, hogy keresztény vagyok, hogy kapásból megkötözzön, aztán vigyen Jeruzsálembe?!”

És akkor Ananiás hallja az Úr Jézus szavát: „Menj csak! Én majd megmutatom ennek a vadembernek, hogy Értem, akit üldözni jött, és a Nevemért, amit annyira meg fog szeretni, mennyit kell majd szenvednie. És vállalni fogja!”

Később, amikor Saul már apostolként járta az akkori világ országútjait, tényleg volt módja megtapasztalni, mi mindent lehet elszenvedni Jézusért! – De ő maga elmondja, hogy neki a legnagyobb kínt nem az okozta, hogy két napig kinn hányódik a tengeren, nem is az, hogy megbotozták, megkövezték. Az ő legnagyobb kínja az, hogy a testvérei, akik éppen úgy Ábrahám ivadékai, mint ő, a testvérei nem hallják meg az Evangéliumot. Amiről ő maga tudja, és újra meg újra el is mondta, hogy „amit én tanítok, nem én találtam ki! Nem is emberektől kaptam! Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam! Ő tárta föl előttem azt az ember számára elmondhatatlanul csodálatos tervet, hogy Jézusban, a megfeszített és föltámadott Krisztusban foglal össze az Isten mindent! Az eget, a földet, zsidót, görögöt, pogányt, mindent! Mert Benne adja a megváltásnak a vérét, és aki ezt a vért elfogadja és hajlandó együttműködni a kegyelemmel, bárki emberfia legyen az, tagja lesz az egy Egyháznak. Tagja lesz Krisztusnak.”

És élete végén az öreg Pál ezért ad hálát az Úrnak, hogy „én tudtam együttműködni a kegyelemmel. És én tudom, amim van – kaptam. És kegyelemből vagyok az, ami vagyok. De ez a kegyelem nem volt bennem hiábavaló.”

Ezen a mai ünnepen fohászkodjunk az Úrhoz azért, hogy a kegyelmet – ami mindenkinek szól – befogadjuk és együttműködjünk vele. Hiszen az Egyház tanítja, hogy az üdvösség nem az Istenen múlik, hanem rajtunk, embereken. Az Egyház azt is meri tanítani, hogy mindenki, válogatás nélkül, személyre szólóan megkapja a számára elégséges kegyelmet. Amit ha befogad és együttműködik vele, eljut az üdvösségre, bármilyen állapotban is éljen az ember, amint ezt tegnap hallottuk Szalézi Szent Ferenctől.

De a kegyelemmel együtt kell működni! És a kárhozatnak az oka nem a kárhoztató Isten, hanem a kegyelemnek az elutasítása: „Nekem pedig nem kell!” Ettől vész el az ember. Aki pedig befogadja a kegyelmet, ahogyan Szent Jánostól hallottuk karácsony táján, az Isten gyermekévé válik.

Érdemes lenne egy kicsit visszatekinteni mindegyikünknek a saját életünkbe: vajon fölismertem-e már azt a pillanatot, ami számomra, személy szerint olyan volt, mint Saul számára az a damaszkuszi úti megtérés?! Mert hogy a kegyelemmel együttműködik-e az ember, ez egy kritikus pillanatban mindenki számára föltétetik mint eldöntendő igenvagy nem. És attól fogva ez a döntés hat. Ez az, amit a megtérésnek szoktunk nevezni.

És amikor a szentek a mennyországban egymás között beszélgetnek, az egyik nagy téma valószínűleg ez. Elmondják egymásnak: „tudod, az én életemnek ez a bizonyos pálfordulós pillanata először ekkor volt... – esetleg másodszor is volt... harmadszor is volt...” – Amint nekünk is, mindegyikünknek van.

Adjunk hálát az Úrnak azért, hogy Szent Pálban, aki ugyancsak az élete végén mondja magáról, hogy „én az első vagyok a bűnösök között, akit az Úr azért állított elétek, hogy legyetek bátrak és merjetek hinni. Hiszen ha engem meg tudott fordítani és apostolává tudott tenni, akkor veletek, veled is – aki közel sem vagy olyan rossz, mint én voltam – meg tudja ezt tenni! Merd elhinni, hogy a kegyelem belőled is szentet tud formálni! Merjük ezt elhinni! Amen.