Péter katedrája

Szentlecke 1Pt 2,1–9. Evangélium Mt 16,13–19.

Testvéreim! Az evangélisták elbeszélése szerint három olyan pillanat volt, amikor az Úr Pétert kiemelte a többiek közül. Az első, amely jelezte már a következőket, az volt, amikor a teljes ismeretlenségből Péter találkozott Jézussal, aki azt mondta neki: „Te Jónásnak vagy a fia, de majd Péter lesz a neved.” – Simon nyilván nézett egy nagyot, hogy ez meg mi?! Életemben nem találkoztam veled, és megváltoztatod a nevemet...

Azután jön a Fülöp Cezareája pillanata, amikor a látottak és a kegyelem birtokában Péter először mondja ki a nagy hitvallást: „Te vagy a Krisztus. Az élő Isten Fia.” – És hallja a választ: „Te meg a Péter vagy, a Szikla, akire ráépítem az Egyházat.” Majd az utolsó vacsorán Péter megint hallja: „Simon, a sátán kikért titeket, de én imádkoztam érted, hogy majd ha megtértél, akkor te légy az, aki megerősíted a testvéreidet.”

És harmadszor, a Föltámadás után a Tiberiás-tenger partján Péter hallja a kérdést: „Simon, Jónás fia, szeretsz-e engem jobban mint a többiek?” – És háromszor hallja: „Legeltesd bárányaimat!”

Mindannak, amit ezek az Úr ajkáról elhangzott fölhatalmazások és megbízások jelentenek, lett a jelképe Péter széke, Péter katedrája, amit az első keresztények féltő gonddal tiszteltek és őriztek. Aki eljut Rómában a Szent Péter-bazilikába, az a bazilika apszisában, fönn, jó magasan lát egy nagyon szép trónszéket, amibe bele van foglalva Péter széke, amiben ő ült annak idején. De ez a szék igazában nem is Péternek, hanem a pápaságnak lett a jelképe.

E szék a tanításnak, a kormányzásnak meg az ítéletnek is a képe. Az Úr megtehette volna azt, hogy Pétert kiemeli a halandóknak a sorából, föltámasztja és azt mondja: „Péter, mindaddig, amíg Én visszajövök, ülj a székedben. Te vagy a pápa mostantól a világ végéig!” – Bizony nézne egy nagyot a világ. Meg lehetett volna csinálni ezt is! És az Úr nem ezt választotta. Hanem azt, hogy egy és ugyanazon pápai székbe nemzedékről nemzedékre újabb és újabb Péterek kerüljenek, és őrizzék azt, amit a föltámadott Krisztus átadott Péternek meg az apostoloknak. Meg az Egyháznak.

És ez nagyobb csoda! Hogy immár a 275. pápa csorbítatlanul, hamisítatlanul, veszteségek nélkül őrzi a természetfölötti életnek ugyanazt a kincsét, amit az Úr Péternek átadott.

Aki egy kicsit is ismeri az embert, önmagát meg általában az embert, azt ez sokkal inkább elgondolkoztatja, mint ha ugyanaz a Péter ülne immár kétezer éve ugyanabban a székben. Mert ezt biztosítani nemzedékről nemzedékre és korszakról korszakra (van ókor és barokk, és reneszánsz és újkor – és az Egyházban élő Krisztus tanítása ugyanaz, változatlan!), ezt megőrizni nagyobb erő kell, mint egyszer föltámadottan megmaradni az életben.

Adjunk hálát az Úr Krisztusnak azért, hogy mi Péter katedrájáról hallhatjuk az élet igéit. És örüljünk annak, hogy az a pásztor, aki Péter utódaként ma II. János Pál pápa, mindazokat, akik hallgatnak rá, akik vállalják a vele való közösséget, akik adott esetben kérik tőle a búcsúkat, mindig az élő Krisztushoz vezeti oda, a Megfeszítetthez, a Föltámadotthoz.

És foglaljuk imáinkba a Szentatyát, Ferenc pápát, hogy a feladatot, amit mint Péter kapott, teljesíteni tudja, kifogástalanul. Amen.