"Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek."
Közel kétezer év telt el azóta, de ami azon a csütörtök estén történt, ma is természetfeletti erővel hat ránk. A szemünk előtt van, ahogy a tizenkét tanítvány az asztal körül nyüzsög Leonardo da Vinci festményén, és a Mester arca, aki gondolataiba merülve a kenyérre és a pohárra mutat: "Ez az én testem... ez az én vérem..."
"... ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." A Páska jelképei, a megölt, vacsorához előkészített bárány, a kovásztalan kenyér, a vér (itt: bor) most új értelmet nyernek, de a céljuk ugyanaz: megszabadítani a rabszolgaságból. Akkor az elsőszülött gyermekek, most az Isten elsőszülöttje kell meghalljon a szabadságért. Akkor az egyiptomiak, most a bűn hatalma alól menekül meg a kiválasztott nép, és a kollektív emlékezet újra meg újra felfrissíti a történetet: "Valahányszor eszitek és isszátok... az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön!"
Ma arra a csütörtök estére emlékezünk, ami egyenesen az üdvösségünk történetének csúcspontjához vezetett. És még akkor is, amikor Jézus pontosan tudta, hogy már csak órái vannak hátra a földi életéből, már csak egy nap, és mindaz, amire születése előttől készül, beteljesedik — még akkor is azon gondolkozott, hogy hogyan szolgálhatja ő, "az Úr és a Mester" azokat, akiket úgy szeret: a tanítványait. Letérdelt hát, és egyenként megmosta a tanítványok lábát. Egyenként, mindenkiét, még a két áruló, Péter és Júdás lábát is.
Megalázta magát, úgy, ahogy nekünk is meg kell aláznunk magunkat egymás előtt. "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek."
Ő ekkor már tudta, hogy nem ez lesz a legmegalázóbb helyzet, amit el kell tűrnie értünk.
Áldott napot!
Kommentáld!