Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt. (Lk 24,21)
Az első húsvét délutánján két szomorú férfi ballagott haza Jeruzsálemből Emmausba. Teljesen rájuk telepedett az előző napok tragikus látványa: hogyan feszítették keresztre azt a Jézust, aki mindenkivel csak jót tett, aki isteni hatalommal és személyválogatás nélküli szeretettel járt közöttük, s aki egyedül tudott volna segíteni népük elesett helyzetén is. Most azonban már ez a reményük is meghiúsult, semmi jót nem várhatnak a jövőtől.
Emmaus Jeruzsálemtől tizenegy kilométernyire nyugatra feküdt, a lemenő nappal szemben haladtak, s ez jól kifejezte lelkiállapotukat. Egyre sötétebb lesz, s végül ránk borul a sötét éjszaka.
Valószínűleg sokunknak ismerős ez a lelkiállapot. Amikor váratlanul valami tragédia történik, vagy éppen tartósan kell hordozni nehéz terheket, amikor dédelgetett remények meghiúsulnak, és már semmi jót nem tud várni az ember. Sokan mennek így „kifelé Jeruzsálemből". Sőt mindnyájan így megyünk kifelé az életből, szemben a lemenő nappal, amíg egyszer életünk napja majd leáldozik.
A két férfi csüggedésének az volt az oka, hogy elveszítették Jézust. Amikor nem sokkal ezután találkoztak a feltámadott Krisztussal, teljesen megváltozott a közérzetük. Ugyanolyan körülmények közt el is múlt a csüggedésük, depressziójuk. Jézusról úgy szólt a prófécia, hogy benne „meglátogat minket a felkelő fény a magasságból" (Lk 1,78). S aki vele jár, az egyre teljesebb világosságra jut, a hite látássá lesz, reményei megvalósulnak, míg eljut majd a mennyei beteljesedés állapotába. S ez már ebben az életben elkezdődik.
Merre tart az életünk: szemben a lemenő nappal, vagy a felkelő nap felé haladva? Jézus mondta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn 8,12)
Kommentáld!