A szabadító Isten
Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! (2Móz 14,14)
Visszatérő kérdés: mennyiben Isten munkája, és mennyiben a miénk az üdvösség? A vörös-tengeri átkelés története világos választ ad erre.
A fáraó végül elengedte a népet, s Mózes vezetésével elindultak őseik lakhelye felé. A Vörös-tengerhez érve megpihentek. Többszázezer ember batyukkal, állatokkal. Akkor jött a vészhír: a fáraó serege üldözi őket. Előttük a tenger, mögöttük az ellenség, az egyik oldalon sivatag, a másikon hegyek. Reménytelen helyzet, itt fognak elpusztulni. A nép fellázad Mózes ellen. Mózes pedig segítségért kiált Istenhez.
Akkor erős keleti szél kezdett fújni, az előttük levő még vízzel takart gázlóról elhajtotta a vizet, s a nép Isten parancsára átvonult a túlsó partra. Az őket üldöző sereget pedig a visszazúduló víz elpusztította.
Ez mennyiben volt Isten tette, s mennyiben a nép teljesítménye? Nem az emberek fújták a szelet, nem sorfal tartóztatta fel a vizet kétfelől, nem úszva értek át a túlpartra, egy nyilat sem lőttek ki az ellenségre. Sőt kitűnik, hogy még a bátorságot is Isten adta a szívükbe, hogy merjenek élni az Isten által eléjük tett lehetőséggel, és induljanak el. Ezt a szabadítást kizárólag Isten végezte el, egyedül. Ők csak elfogadták, remegő, hitetlenséggel kevert hittel éltek vele.
A mi nagy szabadításunkat, üdvösségünket is egyedül végezte el Isten. Jézus Krisztus a kereszten egyedül szenvedett bűneink miatt. És a Biblia világosan írja, hogy nem a jók üdvözülnek, nem azok, akik valamivel kiérdemelték, még csak hozzá sem járulhatunk, mert az Isten kegyelmének szabad ajándéka. A mi „hozzájárulásunk" az, hogy hittel elfogadjuk. Aki tudja, hogy rászorul, és elhiszi, hogy felkínálja neki Isten, az megragadja, komolyan veszi - és megköszöni. Ennyi telik tőlünk. És ennyit vár Isten tőlünk. Készek vagyunk erre?
Kommentáld!