Őszinte imádság
Jézus anyja így szólt hozzá: „Nincs boruk." (Jn 2,3)
Mit tanulhatunk Máriától?
Észrevette a mások baját. Ő ott vendég volt, de nyitott szemmel látta, milyen kellemetlen helyzetbe kerültek meghívói, és érző szíve arra indította, hogy tegyen valamit értük.
Azonnal Jézushoz fordult. Mi sokszor futunk fűhöz-fához, s csak utána jut eszünkbe: imádkozni is lehetne. Röviden közli a tényt: nincs boruk. Ez a két szó őszinte imádság, követésre méltó szép példa.
Miért? Mert segíteni akarás van mögötte, bízik Jézusban, egészen természetes módon, egyszerű hittel fordul hozzá, teljesen rábízza a megoldást, nem ad neki ötleteket, hogy mit tegyen. És amikor Jézus nem azonnal segít, nem türelmetlenkedik. De használja az eszét is: nehogy a szolgák értetlensége hiúsítsa meg a segítséget, szól nekik. Aztán csendben visszaül a helyére. Vár.
Mire? Jézus segítségére. És mikor fog segíteni? Nem tudjuk. És hogyan? Nem tudjuk. Hát mit tudunk? Hogy „jó várni az Úr szabadítására". Mert ő már tudja, mit fog tenni, s nyugodtan rábízhatjuk az időt és a módot. Ezzel is dicsőítjük őt.
Dicsőítjük-e mi így? Vagy türelmetlenül toporzékolunk, mint egy akaratos gyerek, és követeljük, amit kértünk tőle? Mária nem kért semmit, csak a hiányt közölte bizalommal. Bárcsak így tudnánk mi is a magunk és mások szükségeit az Úr elé tárni!
Kommentáld!