Ezért magasztallak, Uram..., zsoltárt éneklek nevednek. (2Sám 22,50)
Élete alkonyán Dávid király visszatekintett a megtett útra, számba vette és értékelte élete eseményeit, és megtelt a szíve hálával. Ezt egy hosszú imádságban tárta Isten elé, amelyben többször idézte a 18. zsoltárt is.
Ennek az évnek az alkonyán hasznos lehet visszaemlékezni nekünk is, és Isten előtti világosságban értékelni az eseményeket.
Dávidnak sok minden eszébe jutott: évekig tartó menekülése Saul király féltékeny haragja elől, a filiszteusokkal való örökös hadakozása, győzelmek és vereségek, fia lázadása, külső ellenségek és belső bajkeverők, saját bűnei... De nem a maga sérelmeit és hőstetteit sorolja, hanem Isten kegyelmes tetteit. Ő védte meg Dávidot sok veszélyes helyzetben (pajzsa volt neki), ő futamította meg ellenségeit (nem Dávid), ő adott gondolatokat, helyes döntéseket, fizikai erőt, bűneire bocsánatot. „Megmentettél lázadó népemtől..." „Ő tanítja kezemet a harcra..." Ő, ő, ő...
Hogyan emlékezünk az elmúló év eseményeire, és mi következik az emlékezésünkből? Követjük-e Dávid kezét, aki felfelé mutatott, meglátta az események mögött a hatalmas és kegyelmes Istent, és magasztalta őt? Sok minden történt velünk is. Történt-e valami fontos változás bennünk? Isten kezéből tudjuk-e fogadni az áldásokat és a veszteségeket is?
Hisszük-e, hogy azoknak, akik őt szeretik, valóban minden a javukat szolgálja (Róm 8,28)?
Olvassuk el ezt a hosszú imádságot (2Sám 22), és egészítsük ki a magunkéval! Isten megtölti közben a szívünket hálával és békességgel. Ez lesz szép lezárása ennek az esztendőnek.
Kommentáld!